Eszmék és történések között – Interjú Fehér Andrea történésszel, egyetemi adjunktussal

Honnan ered a múlt iránti érdeklődésed?

A rendszerváltást követően megnőtt a helytörténet iránti érdeklődés, számtalan történelmi tárgyú vetélkedőt rendeztek. Mivelhogy szülővárosom története szorosan kapcsolódik a somlyói Báthory családhoz, általános iskolai történelemtanárom, Jojkits Attila biztatására több, Báthoryakkal kapcsolatos vetélkedőn is részt vettem a 90-es évek elején. Ekkoriban azért nem mertem volna határozottan kijelenteni, hogy történelemtanár/történész szeretnék lenni. A líceumi évek alatt azonban egyre jobban tudatosult bennem: annak ellenére, hogy matematika–fizika szakra jártam, mégis a humán tudományok vonzanak. Abban, hogy végül nem magyar szakra, hanem történelemre jelentkeztem, nagy szerepe volt Nagy Mihálynak, egykori líceumi történelemtanáromnak. Elsősorban azért, mert az ő történetértelmezése emberközpontú volt, számára a történelem nem dátumok és események adathalmaza volt, s főként nem intézmény- vagy politikatörténet. Mindig arra buzdított, hogy találjuk meg a kapcsolatot az eszmék és történések között, ne tárolásra, hanem gondolkodásra használjuk az agyunkat.

A Ceaușescu-korszak legsötétebb évtizedét gyermekfejjel élted át. Melyek az ezen időszakkal kapcsolatos legelevenebb emlékeid?

Valóban gyermekfejjel éltem át, s pont ezért nem tudatosítottam a korszak sötétségét. A tudatlanok optimizmusával, büszkén készültem kommunista „beavatásaimra” (sólyom, majd úttörő), lelkesen gyakoroltam az ünnepségekre és felvonulásokra. A tragikus valóságból tehát semmit sem fogtam fel. A forradalmi zűrzavar élménye azonban élénken él még bennem. Emlékszem a tankokra, a kivonult katonaságra, a pánikra, amit jelenlétük kiváltott belőlünk, a szirénák állandó zúgására, a nagyszüleim pincéjére, ahol izgatottan és átfagyva vártam, hogy legyen már vége ennek a bizonytalanságnak. Nem igazán értettem, mi történik, mivel tanítóink és családtagjaink megspórolták a magyarázkodást. Minden bizonnyal ennek tudható be az is, hogy eleinte Ion Iliescuról azt hittem, valami tévébemondó lehet, mivel túl sokat szerepelt a román tévében, amit mi addig nem is néztünk, hiszen a határ menti települések luxusát élveztük, vagyis a magyar televízió műsorain nőttem fel.

1999 és 2003 között végezted alapfokú egyetemi tanulmányaidat. Milyen volt az ezredfordulós kincses városban egyetemi hallgatónak lenni?

Az egyetemi évek számomra tényleg az egyetemről szóltak. Ma nagyon sokszor hangsúlyozzák, hogy igazából az egyetemi évek alatt szerzett élettapasztalat számít, hogy a hallgatók nem az órákra, hanem a szünetekre és közös bulikra emlékeznek. Én nagyon örülnék, ha ez mégsem teljesen így lenne. Például „az én időmben” elképzelhetetlen volt számomra, hogy ne jelenjek meg az „unalmas” előadásokon, ahol amúgy végig jegyzeteltem, mert nem volt divat csak úgy nézni a tanárt, mint mondjuk manapság. Az előadások személytelenek voltak, a tanárok zöme távolságtartó, és senki sem produkálta magát, úgy, ahogy azt manapság elvárják. Mi pedig igyekeztünk leplezni az előadásmóddal vagy az elhangzottakkal kapcsolatos esetleges frusztrációinkat.

Ugyanúgy elképzelhetetlen volt az is, hogy valaki úgy abszolváljon, hogy ne legyen könyvtári belépője, sokszor órákat vártunk arra, hogy felszabaduljon a Központi Egyetemi Könyvtárban egy-egy hely, vagy a Történeti Múzeum könyvtárában egy-egy sztárkötet. Mindent összevetve, úgy hiszem, hogy sokkal nagyobb lelkesedéssel – és gyakorisággal – jártunk egyetemre és könyvtárba.

A doktori fokozatot 2010-ben nyerted el, az Érzékenység és identitás a 18. századi magyar nyelvű erdélyi forrásokban című értekezéssel. Hogyan esett a választásod erre a témára?

Amint azt említettem, mindig is vonzott a magyar nyelv és irodalom. Még első éven Jakó Klára, aki jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Bölcsészettudományi Kutatóközpontja (BTK) Történettudományi Intézetének (TTI) tudományos munkatársa, történetírás előadásain döbbentem rá, hogy létezik a történelemben is egy köztes tartomány. Nem kell a szövegek narratív elemzéséről lemondanom, hiszen a történeti elbeszélések sokkal többet elárulnak a múltról, ha rétegesen fejtjük meg őket, s nem csupán a közölt adatokra figyelünk, hanem arra is, hogyan épül fel a szöveg, milyen rendszerező elvet követ a szerző, vagy mennyire befolyásolja az elbeszélést a történetíró személyes érintettsége.

Szerencsére Pál Judit sem idegenkedett az ötlettől, hogy szakdolgozatomban a 17. századi erdélyi emlékírók történeti elbeszéléseit elemezzem. Mesterképzőn már ugrottam egy századot, és Székely László kiadatlan önéletírását elemeztem, szintén Pál Judit irányításával, ezúttal azonban már román nyelven, mivel ekkoriban még nem létezett magyar nyelvű magiszteri képzés. Úgy érzem, rengeteget köszönhetek ennek a mesterképzőnek (Demografie și socio-antropologie istorică/Demográfia és történeti szociálantropológia), ugyanis most először szembesültem azzal, hogy a hagyományostól teljesen eltérő megközelítésben is lehet a forrásokat elemezni. Tanáraim elsősorban a francia mentalitástörténet és a történeti antropológia hatása alatt oktattak, előadásaik rendkívül izgalmasak és sokszor provokatívak voltak. Ekkoriban ismertem meg jövendő doktori irányítómat, Sorin Mitut is, akinek az órái nagy hatással voltak rám. Mivel a román történetírás úgy általában nyitottabb a kevésbé konvencionális témák iránt, nem jelentett különösebb kihívást az, hogy doktorimban a mentalitás-, érzelem- és társadalomtörténeti megközelítést helyeztem előtérbe, mint ahogy a dolgozatom posztmodern teoretikusokra támaszkodó elméleti bevezetőjét is pozitívan fogadták. A doktori megírása, mármint magyar elbeszélések román nyelvű értelmezése már hatalmas kihívások elé állított. Hálával gondolok doktori irányítómra, aki mindvégig bátorított, végtelen türelemmel és tapintattal viseltetett irányomban. Nem sajnálta a fáradságot, órákon át javítottuk közösen a szövegeimet. Sokat köszönhetek neki minden szempontból, de leginkább azért vagyok hálás, hogy sosem tanácsolt el kutatási témáktól, s engedte, hogy a magam útját járjam. Így történhetett meg az, hogy a PhD-dolgozat egy irányba indult, de rengeteget alakult, ebben a metamorfózisban pedig végig partner volt, a fejezetek olvasását követő megbeszéléseken elhangzott tanácsai, kérdésfelvetései nagyon hasznosnak bizonyultak.

A világháló ma már elengedhetetlen a tudományos kutatásban is. Mikor kezdted – ilyen célból is – használni?

Nem emlékszem konkrétan az „első találkozásra”, de az internetkávézók hangulatára még igen. Visszagondolva, rendkívül felelőtlenek voltunk, s csodálkozom is, hogy nem éltek többször is vissza tájékozatlanságunkkal. Az e-mail-jelszómat legalább ketten ismerték még rajtam kívül, s vagy tucatszor törték fel a postafiókomat. Az internetezés pedig közösségi élmény volt a szó szoros értelmében, időpontokat foglaltunk, volt, hogy órákat vártunk, hogy felszabaduljon egy-egy gép. Jóformán észre sem vettem, mikor vált a világhálón való keresgélés a hétköznapjaim részévé…

Gondoltad volna, hogy az internet ennyire átalakítja a mindennapokat és a tudományos kutatást is?

Nem. Néha elveszettnek érzem magam, mivel nagyon felgyorsult a világ. Ma már mindenhez hozzáférünk, s ezért egyfajta harácsolási lázban égünk. Mindent el szeretnénk olvasni, pontosabban beleolvasni, mert kezdem azt hinni, hogy képtelenek vagyunk már elmélyülni egy-egy szövegben. Mindig a következőt keressük, mivel gombnyomásra van tőlünk. Megvolt annak a varázsa, hogy az ember bibliográfiai nyomozásokat végzett, öröm volt hozzájutni egy-egy munkához. Emlékszem, hogy doktori éveim alatt a külföldi tanulmányutakról mindig kiégve értem haza, mivel a könyvtárak, s itt főként a Közép-Európai Egyetem (CEU) és különféle német egyetemi városok könyvtáraira gondolok, teljesen elvarázsoltak. Először a CEU szabadpolcos könyvtárában éreztem, hogy kifut a lábam alól a talaj. Azóta szabadpolcos világban élünk, s talán pont ezért nehéz eldönteni, hogy mi a fontos. Ezért is mondtam, hogy felhígult minden. Egy-két évtizede még jobban átláttam, hogy mit kellene megnézni, mit tekinthetünk alapmunkának, s mit nem „szabad” kihagyni. Ma túl sok inger ér, s nem mindig tudjuk eldönteni, hogy mi is az, ami a legújabb kutatási trendekből végül mégis megmarad.

Be kell vallanom, hogy a levéltári rendszerünk konzervativizmusa reménykeltő. Az iróniát félretéve, a lelassult és elmélyült kutatás leginkább itt tud megvalósulni. A történeti források döntő többsége még nincs digitalizálva, ezért nem lehet gombnyomásra hozzáférni az információhoz, arról nem is beszélve, hogy előbb meg kell fejteni a szöveget – kiolvasni, majd megérteni. Nem szeretném azonban abszolutizálni a forrást, mivel úgy vélem, hogy a levéltári munka nem maradhat a forrásfeltárás szintjén, a szöveget „beszéltetni kell”, s a digitális könyvtárakban hozzáférhető legfrissebb szakirodalom pedig rengeteget segíthet ebben.

Az eddigi legnagyszabásúbb publikációs vállalkozásod a Gróf Székely László önéletírása című forráskiadás. Mit lehet tudni ennek a munkafolyamatáról?

Amint már említettem, gróf Székely László (1716–1772) önéletírásával már 2004-ben megismerkedtem. Pál Judit irányított Sipos Gáborhoz, aki az akkor még a Farkas utcai templom csonkatornyában található Református Gyűjtőlevéltárban őrizte a szinte 1000 oldalnyi fényképmásolatokat. Ekkoriban csupán átszáguldottam a szövegen, a kézirat teljes terjedelmű átírásának a gondolata ugyanis jóval később fogalmazódott meg bennem, 2010-ben, amikor az Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtári teendői mellett ezzel a feladattal bízott meg az akkori elnök, Sipos Gábor. A kézirat első átírása relatív hamar megszületett, azonban a doktori védés, majd a dolgozat megjelentetése és egyéb pályázatok elterelték pár évig az önéletírásról a figyelmemet. Amikor Erdélyi Gabriella (MTA, BTK TTI) 2017-ben megkeresett, azzal az ajánlattal, hogy az akkor induló MTA-Lendület Magyar Családtörténet Kutatócsoport örömmel támogatná az önéletírás kiadását, nagy lendülettel vetettem bele magam a munkába. Az alapelképzelés az volt, hogy a Kriterion Könyvkiadó által egykor útjára indított fehér sorozathoz hasonló kötetet adjak ki a kezemből. Ez csak részben valósult meg. Gyorsan kellett dolgozni, azonban a könyvtárosi, majd egyetemi teendőim lassították a munkát. A szöveg összeolvasásával relatív jól haladtunk, amiért Fejér Tamásnak tartozom hálával. Mivel a 18. századi szerzők rengeteg idegen eredetű kifejezést használtak, a szöveget jegyzetekkel, magyarázó szójegyzékkel, majd helyenként életrajzi adatokat is tartalmazó mutatókkal kellett ellátni. Ezeknek a feladatoknak az elvégzése azonban sokkal több időt vett igénybe, mint terveztem. Mindent összevetve, kisebb-nagyobb megszakításokkal szinte 15 éven át ismerkedtem a szöveggel, s majd nagy hirtelen két év alatt le is zártam. Úgy érzem, rengeteget tanultam ebből a tapasztalatból. Nem mondom, hogy alig várom, hogy egy újabb forráskiadványt sajtó alá rendezzek, mivel a mai tudományos piacon ezeknek a rendkívül időigényes feladatoknak vajmi kevés értéke van. Abban reménykedem azonban, hogy ez a rendkívül különleges, csalódásokkal és tragédiákkal terhelt élettörténet, a 18. századi erdélyi hétköznapok páratlanul részletező leírása sok olvasót vonz majd.

Több szállal is kötődsz az MTA-hoz. Mit jelent számodra az Akadémia?

Elsősorban hálával tartozom az MTA-nak, mivel doktori tanulmányaim alatt több, az Akadémia által létrehozott ösztöndíjban (Domus Hungarica Scientiarium Et Artium és Határon Túli Magyar Tudományos Ösztöndíjprogram) részesültem. Forráskiadványom megjelenését is az MTA BTK TTI támogatta. Tudományos pályafutásomat tehát messzemenően meghatározta az anyagi és szellemi segítség, amelyet az MTA különféle programjai által nyújtott. Meg kell még említenem itt azt is, hogy a Kolozsvári Akadémiai Bizottság 2008-ban alakult Történettudományi Szakbizottságának titkári teendőit is én látom el.

Milyen témákkal szeretnél foglalkozni a közeljövőben?

Amikor 2018-ban a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet közösségéhez csatlakoztam, nem gondoltam volna, hogy a tanári teendők és a sok adminisztratív feladat ennyire elvonják majd a figyelmemet a tudományos kutatástól. Leginkább ezen szeretnék változtatni. Évek óta foglalkoztat egy nőtörténeti kutatócsoport létrehozásának a gondolata. Úgy vélem, hogy megérett az idő arra, hogy itt nálunk is elkezdődjön a női narratívák szisztematikus felmérése és elemzése. A mai hallgatók teljesen másként viszonyulnak a múlthoz, s rendkívüli érdeklődés övezi a hétköznapi, mindennapi történelemmel kapcsolatos kutatást, s ezen belül is egyre többen érdeklődnek a nőtörténet iránt. Remélem, sikerül majd ezeket az egyéni próbálkozásokat közös mederbe terelni.‍

‍

Fehér Andrea 1981-ben született Szilágysomlyón. A szülővárosában levő Simion Bărnuțiu Elméleti Líceumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen végezte (1999–2008). Doktori értekezését 2010-ben román nyelven védte meg. Az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtárosa és tudományos munkatársa (2010–2018). 2015-től a volt alma materében fennálló Történelem és Filozófia Kar óraadó tanára, 2018 őszétől ugyanitt egyetemi adjunktus. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) köztestületi tagja, az MTA-hoz tartozó Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történelem Szakbizottságának titkára.