Ez egy biztonságos hely (?)

Izgalmas kezdeményezés a Most már csak az a kérdés… Az előadás szövegkönyvírói, dramatugjai a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Színházi Intézetének harmadéves teatrológia szakos hallgatói (Stan Lilla-Aliz, Gergely Ágnes Renáta, Bencze Tamás), az előadást pedig harmadéves színművész hallgatók állították színpadra Pálffy Tibor rendezésében.

A produkció Antonin Artaud A színház és a pestis című szövegén alapul, azt tűzve ki célul, hogy „kegyetlen” módon, elementáris szinten hasson a nézőkre – hiszen a színház meg a pestis közössége az átlényegítő halálélményében rejlik. Képes volt-e „hatni” az előadás? Ha igen, miként és milyen céllal?

Adott tehát az Artaud-szöveg – nem csak mint kontextus –, mely végig Mephisto (Imreh Tamás), a pokoli kabaré ceremónia- és játékmestere szájából hangzik el. A megterhelő monológ hosszú, baljós árnyékként húzódik végig az előadáson, be-beékelődve a különböző szereplők provokatív történetei közé. Fontosnak tartom itt megemlíteni az okos térhasználatot. Kocsmaszínházi produkcióknál visszatérő szcenikai megoldás az, hogy a teret helyszínfüggetlenül frontálisan alakítják ki, akárcsak egy pódiumbeszélgetésen. Felszabadító, hogy jelen esetben nem így történt – a fent említett gyakorlattal szemben teljes mértékben kihasználták a teret. Nyolc kocsmaasztal, nyolc karakter, nyolc embert próbáló, sötét élethelyzet. Ahol a nézők közt hátratett kézzel andalgó, Artaud-ot recitáló Mephisto megtorpan, ott „pestis-beszédétől” lehull játszótársairól a maszk.

Nyolc asztalnál egy-egy kisestélyibe öltözött szereplő ül a nézők között (a kolozsvári Planetariumban) arra várva, hogy bemutatkozhasson – a kiállásukban megbúvó feszültség alvilági tehetségkutatót juttat eszünkbe. A fellépők különböző aktuális és kevésbé aktuális létformákat, archetípusokat reprezentálnak, s bár eléggé disztingválhatóak, álszentségükben erős párhuzamokat találhatunk. Aki egyszer színpadra (kocsmaasztalra) áll, megpróbálhatja legszebb oldalát bemutatni, hamarosan úgyis pellengérre állítják, ugyanis versenytársai – akik egyben bírálói is – lépten-nyomon megkérdőjelezik, megalázzák, végül földbe tiporják, és ez alól senki sem kivétel. A megszégyenítés és megszégyenülés kabaréja ez: ha „társaid” lerántják rólad a leplet – rosszabb esetben ruhát –, eredménytelenné válik minden próbálkozás, minden sanzon, amit gyötrődve csikarsz ki magadból.

A kabaréelemek, mint például a „bemutatkozók” utáni sanzonok, a közösen elénekelt, ironikus hangvételű dalok, táncbetétek érzékletesen ellensúlyozzák a már sokat említett élethelyzeteket. De tulajdonképpen kikkel is ismerkedünk meg? A kronológiai rend igénye nélkül: Tivadarral (Róbert Szilárd), a Párduc Petra előadói néven futó dragművésszel, Tündével (Kovács Emma), aki megkérdőjelezhetően egészséges életmódjával kérkedik, Patríciával (Szlivka Mercédesz), a magát internetes és egyéb szexmunkával fenntartó fiatal hölggyel, egy pályakezdő színésszel (Pálfalvi Eneh), aki megélhetésből pultos, Évával (Kúti Margit), a tökéletes családanyával, aki valójában kiégéssel küzd abuzív kapcsolatában, Emesével (Nagy Noémi), a demagóg erdélyi politikussal, Dórival (Pánczél Kriszta), az eltévedt kiskamasz lánnyal, és Robertával (Szőcs Noémi), Dóri kétes szándékú iskolai tornatanárával.

Bár a karakterek javarészt működőképesek és kidolgozottak, narratív sokszínűségük széthúzóvá válik nemcsak a legkülönfélébb tematikákban való tobzódás miatt – életvitel, politikum, szexuális elnyomottság, genderkérdés, színházi élet –, hanem a szereplők közti kapcsolódások minimális jelenléte okán is. A különböző történetek nyilván önmagukban is megállnák a helyüket, de a cél itt feltételezhetően mégsem az volt, hogy ne egy feszes kontextusban éljenek, lélegezzenek együtt. Felvetésem alól mégis kivételt képez a tanár–diák szál, mely Dóri, az éppen menstruálni kezdő lány, és pedofil hajlamaival küszködő tanárnője, Roberta közt feszül – a bennük és a kettejük között kavargó energiák még úgy is képesek nyugtalanítóan hatni, hogy az előadás teljes időtartama alatt nem lépnek személyes kapcsolatba interakció formájában.

A feszültség tárgyalásakor nem lehet elsiklani az alábbi kérdés fölött: mennyire aktuálisak a prezentált toposzok? Az alkotóknak többnyire sikerült a család, társadalom, szexualitás örökzöld témáit sablonmentesen feldolgozniuk, de – és ezt „itthon” sajnos nem tematizálják eleget, vagy egyáltalán nem – a legaktuálisabb mégis a magát interneten áruló lány története volt. Az OnlyFans és egyéb előfizetéses, exkluzív tartalmak megosztására alkalmas internetes platform még jobban „demokratizálta” a virtuális prostitúciót. Patrícia azzal magyarázza a jelenséget, hogy egy diák anyagi helyzete, lakhatása nagy probléma, ezért a tettek mezejére kell lépni – kinek mit jelentsen ez. Mivel az online szexmunka kérdésköre borzasztó releváns, és a hazai színházban egyáltalán nem kerül fókuszba, a fent említett történetszál beépítése az alkotócsapat figyelemre méltó érzékenységéről tesz tanúbizonyságot.

A mű különböző aspektusainak felvázolása után ideje visszatérnem az elemi szinten hatni akaráshoz. Tisztán látható, hogy a cél többek közt az erdélyi és globális problémák centrumba állítása volt, mindezt minél hangosabban – átvitt értelemben, de szó szerint is –, nyelvileg kiélezettebben, megbotránkoztatóbban. Mikor valaki asztalra áll – szűkebb közönség előtt vagy a médiában –, lesütött szemmel, pironkodást színlelve megmutatja, ki is ő „valójában”, és mekkora csiszolatlan gyémántot rejt szürke palástja alatt, akkor közönsége – még akkor is, ha véletlenül ténylegesen igaza van – egyből megcáfolja, lehurrogja és melegebb éghajlatra küldi. Ebből kiindulva tart torz tükröt fojtogató hozzáállásunknak a Most már csak az a kérdés…, amikor a sorra kerülő megszólalót játszótársai azon nyomban lehurrogják. Miközben kígyót-békát zúdítanak egymásra, furcsa mód mégis elhangzik, hogy ne félj, „ez egy biztonságos hely”. Talán ezzel a mondattal lehetne legjobban megragadni annak a produkciónak az esszenciáját, melynek örlődő karakterei mindentől függetlenül otthonosan érzik magukat mások lehúzásában.

A fiatal alkotók együttműködése önfreflexióra szándékszik sarkallni nézőit, melyben médiumuk néhol a végletekig menő alpáriság, másutt viszont a bravúros nyelvezet vagy kidolgozott testpoétika lesz.

A BBTE Magyar Színházi Intézete: Most már csak az a kérdés… Írók, dramaturgok: Stan Lilla-Alíz, Gergely Ágnes Renáta, Ben­cze Tamás. Rendező: Pálffy Tibor. Koreográfus: Bordás Attila. Szereplők: Imreh Tamás, Róbert Szilárd, Kovács Emma, Szlivka Mercédesz, Pánczél Kriszta, Szőcs Noémi, Pálfalvi Eneh, Kúti Margit, Nagy Noémi. Bemutató: 2025. április 8., Sepsiszentgyörgy.

‍