Fausti tévelygések, orwelli tájban

Václav Havel Kísértés című darabja egyszerre idézi meg Goethe Faustját és Orwell 1984-ét – a fekete mágia allegóriája fonódik benne egymásba a totalitárius rendszerek kritikájával. A főhős, dr. Henrik Fousztka (Bodolai Balázs) neve már önmagában is „kísértetiesen” rímel a Faustra, míg Fisztula, a Mefisztó-figura ízes metaszínházi réteget kap, hiszen megformálója, Bács Miklós korábban (jelenleg is) Purcărete világhírű szebeni Faustjában maga volt a címszereplő. De Orwell árnyéka is ott lebeg a cselekményszál fölött: Fousztka és Fisztula viszonya könnyen rokonítható Winston Smith és O’Brien kapcsolatával, melyben csábítást bizalom, majd árulás követ. Havel drámájának esszenciája talán pont az, hogy észre sem vesszük, mikor kötjük meg a paktumot.

A nézők két szektorban ülnek egy körszínpad két „végében”. De kuksolhat az ember éppenséggel bárhol, ha nem neki játsszák az előadást, hiszen csak minimális törekvés fedezhető fel annak érdekében, hogy mindkét oldalon egyaránt látható, követhető legyen a cselekmény. Kizökkentő megoldás emellett, hogy a körszínpadot jelenetváltások közt ellepik a technikai munkatársak, és teljesen lebontják, hogy majd a következőkben újraépíthessék a díszletet – mindeközben Sütő Márkus szórakoztatja a nagyérdeműt virtuóz gitárszólóival. A színtér fölött méretes korong lóg, két oldalára kültéri jeleneteknél holdat, irodai jeleneteknél titkos térfigyelőkamera-felvételt vetítenek, mely élőben közvetíti az alant zajló eseményeket – itt bátran asszociálhatunk az orwelli Nagy Testvérre, mivel a kutatóintézet alkalmazottai folyamatos megfigyelés alatt állnak. Az intézeti jelenetek abszurd képek sorozatai – egymásba zsúfolt íróasztalok, kopott laborköpenyek, a korongra vetített titkos kamerafelvétel, sehova nem vezető, ismétlődő, értetlen és értelmetlen párbeszédek –, de ezt az esztétikát nem sikerül következetesen alkalmazni (értsd: más pillanatokban nem köszön vissza), tehát a Kísértés ezen olvasata nem nevezhető abszurdnak.

Az összjáték gördülékeny és nagymértékű jelenlétről tanúskodik, az alakítások mégis számos kérdést vetnek fel. Miért nem jön létre kvázi semmilyen hangdinamikai váltás? A szereplők javarészt úgy üvöltenek, mintha az egész előadás egy véget nem érő csúcspont lenne. A tudatosan instruált, eltúlzott játék nem teljesíti a rendező abbéli szándékát, hogy feszesebbé tegye a produkciót, sőt kontraproduktív: nem csak kizár bármiféle érzelmi, dramaturgiai építkezést, hanem a természetes beszédhang hiánya egyszerűen fárasztóvá és irritálóvá válik. Míg az előadás nem tartja ki az abszurdot, addig egy-két brechti elidegenítés is felbukkan a színészi játékban – de ez se nevezhető egységesnek. Például amikor Fisztula egy vita során kacagva a nézőkhöz fordul, és „kiszólva”, gúnyosan Fousztkára mutat. De talán különösebb eset az, amikor Vilma (Albert Csilla) egy hevesebb szócsata közepette rárivall a színpadi munkatársakra – akik épp a hitvesi ágyat készülnek elhelyezni a színtéren, jelenetváltás fejében –, hogy az ajtóban jó lesz a díszletelem, csak tűnjenek már el. Ez a kiszólás akarva-akaratlanul is önironikus gesztussá válik a fent említett térszervezést illetően.

Nem megyek messzire az alakításoktól, amikor a szereplők túlszexualizáltságára térek ki. Margaréta (Daradics Hannah) karaktere például pontosan beleilleszthető a fetisizált titkárnő-sztereotípiába – szerelmes naiva helyett inkább egy nagyon szende, nagyon szemüveges, nagyon odaadó lányt ábrázol. A Főnök (Dimény Áron) esetében, bár a dráma szövegében is homoerotikus érzelmeket táplál Fousztka iránt, nem feltétlenül tartom érdemesnek meglovagolni az alig „látható” szálat, hiszen a Dočekal-rendezés célja egészen más (még ha nem is sikerül teljesítenie) – a mágia allegóriáját próbálja a rezsim kontextusába helyezni, hogy ezáltal a becsület és igazság kérdésköreit tematizálja, mindezt jócskán moralizálva.

Vissza a túlszexualizált szereplőkhöz! A meleg Főnök-szál fölösleges felnagyítása (talán humorkísérlet ez) mellett jól megfér még egy indokolatlan hangsúly: a Főnök helyettese (Váta Lóránd) és néma szeretője, Petruska (Zongor Réka) swinger-párként ábrázoltatnak, akik ideális esetben bárkivel eltöltenének egy kellemes estét hármasban.

De nem csak a stiláris és dramaturgiai következetlenség vagy az imént tárgyalt, értelmezhetetlen szándékú pikáns narratívák tumultusa lehetetleníti el az előadást – mármint az előadás moralizálásának komolyanvételét, hanem a dramaturgiai tetőpont, a leleplezés-kivégzés-jelenet elbagatellizálása is. A már körülírt korong lángokban ég: tüzet vetítenek rá, majd démoni arcokat, ördögreprezentációkat és hétágú csillagot.

Míg ez a vizuális orgia pörög szemeink előtt, az üvöltő szereplők idétlen ördög-, boszorkány- és zombijelmezekben ítélik halálra a bukott forrdalmárt, a főszereplőt, akivel tulajdonképpen képtelenek vagyunk bármennyire is azonosulni vagy legalább együttérezni. Metaparódia hát Michal Dočekal Kísértése, vagy „egyszerű” patetikus zagyvaság? Az alkotóknak nem sikerült tisztán megfogalmazni, milyen téttel is bírjon az előadás.

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Václav Havel: Kísértés. Fordította: Varga György. Rendező: Michal Dočekal. Szereplők: Bodolai Balázs, Bács Miklós, Dimény Áron, Váta Lóránd, Albert Csilla, Daradics Hannah, Vindis Andrea, Marosán Csaba, Laczkó Vass Róbert, Orbán Attila, András Gedeon, Zongor Réka. Díszlettervező: Jakub Peruth. Jelmeztervező: Bocskai Gyopár. Zeneszerző: Ivan Acher. Koreográfus: Eszenyi Enikő, Sinkó Ferenc. A rendező munkatársa: Szabó G. László. Dramaturgiai tanácsadó: Vajna Noémi. Rendezőasszisztens: Képíró Dorottya. Előadásvezető: Zongor Réka.

‍