Félelem és rettegés az V. B-ben!

László Noémi: A mi iskolánk. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2025.

László Noémi legújabb prózakötetének kétfajta olvasója van: aki tudja, hogy mi az a kékpapír, és aki nem – ennek ellenére egyetlen mondata sem belsős poén. A mi iskolánk a nyolcvanas évek kolozsvári magyar tanintézményeinek mindennapjait ragadja meg, de a korba való beavatottság nem feltétele annak, hogy bárki otthonosan mozogjon a szövegvilágban. Legfeljebb egy plusz réteget jelent a könyv olvasásakor.

A 36 karcolat maradéktalanul átélhetővé teszi mindazt, amit az iskolai létezés abszurditásából megmutatni kíván. A fejezetnyitó rövid megállapítások („A mi iskolánk a legjobb iskola”, „A mi iskolánk katonás iskola”, „A mi iskolánk patinás iskola”, „A mi iskolánk komoly iskola”…) ironikus felütést adnak a rövid, gyermekhangon megszólaló részeknek, és minden új jelző más-más szorongásokat, apró diadalokat, örömöket-bánatokat idéz meg. A mindennapi küzdelmeken túl a narrátor sokszor egészen mély filozófiai kérdések boncolgatásáig is eljut, nézőpontja azonban végig következetesen gyermeki marad.

Felismerések sora vezet el a megállapításig, hogy „nem könnyű a lányok élete” (9.). A Virágminta fejezetben az elbeszélő a ruhájára hímzett apró díszt szeretetgesztusként éli meg édesanyja részéről, de nem tud elvonatkoztatni attól, hogy a fiúknak nem kell fehér harisnyát hordaniuk, amire aztán vigyázni kell, és virágmintát sem varr a ruhájukra senki. A narrátor úgy érzi, mintha a kis virágokkal együtt a „lányosság” elvárását is rávarrták volna. Ennek ellenére nem törekszik ítéletalkotásra és nagy leleplezésekre, inkább mindvégig megmarad abban a pozícióban, ahonnan látni, rögzíteni lehet, a tapasztalatok egymás mellé helyezésével pedig maguktól válnak láthatóvá az ilyen típusú aránytalanságok.

A szövegek éveken át a Magyar Közoktatás című, pedagógusoknak szóló lap oldalain jelentek meg. A szerző nem tervezte őket kötetbe rendezni, mégis jól működnek összefűzve, és ebben Hatházi Rebeka illusztrációi kulcsszerepet játszanak. A kollázsok régi újságokból, füzetekből, családi hagyatékból előkerült archív anyagokból és László Noémi gyerekkori fotóiból állnak össze; hiánytalanul érvényesül bennük az a nem tipikus „kislányosság”, humor, fenséges rendetlenség és az iskola iránti feltétlen ragaszkodás, ami a szövegekben kirajzolódik.

A mi iskolánk egy nosztalgián bőven túlmutató karcolatfüzér, melyet bár gyerekkönyvként reklámoznak, jóval szélesebb perspektívát enged működni: arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként lehet réseket találni a szigorú korlátok között, és minden fegyelem ellenére fejben végig szabadnak maradni.

‍