Fellinger Károly versei

Mircea But: A méregfa

A tökéletesség

A tökéletesség kifordít magamból,

nem véd meg attól,

hogy zaccként leüljek

Isten kávéscsészéjében,

amit zárlatos

védőangyalom

felszolgál nekem.

A tökéletesség kifordít magamból,

mint emlékezés

a betont a talicskából,

s a múlt megint

a jövőmre építkezik.

Szállást készít

a Teremtőnek.

Bélyeg

Felfedem, feladom magam.

A régi karácsonyi képeslapra

gondolok,

amit kíváncsi,

olvasni éppen hogy tudó gyerekként

kiloptam az egyik utcabeli

postaládájából.

Azóta is, ha eszembe jut,

igazi karácsonyt érzek,

szívem minden melegével.

Nem tehetek róla.

Boncterem

Távoli hajók

közeli tengereken,

a remény úgy nő,

akárcsak a köröm,

a hit tetoválás,

maga a kegyelem,

kővé puhítja

a kérdező költő feje

fölött a választ.

Hagymává

Hagymává aprította

szemgolyómat,

hetek óta ezzel bíbelődik,

ezzel fukarkodik a tél,

a jövőt utánozza,

a remény falára festi.

Félbevágott labda,

dinnyemagokkal teli,

illata érzéketlen,

egyre marasztal,

miközben messze jár,

szövetkezik a széllel,

lábujjai gólyalábak,

én meg nézek,

mint a moziban,

könnyes a szemem,

a legjobb jelenetet

hűen lekésem.

Jönnek

Jönnek, mennek az évek,

nagyság szerint állnak már sorba,

vagy a súlyuk határozza meg

a tudatot,

túlsúlyosak vagy véznák

az ismétlődések,

ahogy az ember küzd,

múlhatatlan jövővel,

ahogy a feneketlen kútban

visszatükröződik

a felhőn csüngő hiány.

Tízévesen már túl korosnak

találtam a jövőt,

akárcsak harmincegynéhány

éves apámat,

megdöbbentem,

hogy eljárt felette az idő

‍