.svg)
Április, este hét óra
Ilyenkor áll az ember, s az épületek közül kiömlő
napsugarakba dől, beburkolózva a merengő,
ólmos fáradtság-sújtotta férfiak leheletébe.
Buszok hajtanak az útmosók száradó permetébe.
Idebent üresség, megtartó magány. Halk szavú
és szakállas, ismeretlen ismerős keserédes-halszagú
múltját hallgatom. Hirtelen kitölt, mint fákon a rügyek
a fagyok sebeit, s gondolkodom, magammal mit vigyek
abba az időbe, mikor még senki se voltam. Az évtized,
amelyről beszél, maga volt a szürkeség. Akár elhiszed,
akár nem, de volt benne némi kék és némi zöld,
kukacok a szarban, tíz köröm alatt a föld,
meleg folyó és a fenyvesek hideg, nyirkos tűlevél-szőnyege,
lovasszekér a Daciák előtt, a diktatúra feketeöves porrétege,
tiszta levegő és besúgók szájszaga, az ebből kimetszett gyerekkor,
a Csernobil-katasztrófa pillanata éjjel egy óra huszonháromkor,
rossz fogak, és az anyajegyek forradalmi konstellációja
a bőrön, és a falu volt mindenki önfeledt vakációja,
nem kérdezhettük még, milyen lehet a béke
örök országa, túl, túl? a nyugalom vidéke
e vékony és törékeny, finom üveglapon túl,
mikor egy harckocsi a Cotroceni felé fordul…
Ilyenkor áll az ember, megkésett buszmenetrendjében
keresi magát és azt is, hogy mi tartja ébren,
füleiben évtizedek-érlelte dal zenél,
várakozik, és fényben áll, és fényben él.
