Finn lektorként Kolozsváron

Egyszerre járt előnyökkel és hátrányokkal számomra, hogy a Babeș–­Bolyai Tudományegyetem első finn lektora lehettem. Az alábbiakban megpróbálom felvázolni ennek a jó és rossz oldalait, de előtte elmesélem, hogyan kezdődött a lektorátus története.

A lektorátus megalapításáról az 1970-es évek elején hoztak döntést a Finnország és Románia közötti kulturális együttműködési tárgyalások során. A román nyelvi lektorátust Turkuba szánták, a finnek pedig azt szerették volna, hogy a finn lektorátus Kolozsvárra kerüljön, ahol jelentős magyar ajkú kisebbség élt, és az egyetemen tanítottak finn nyelvet. Ezt főleg az Oktatási Minisztérium alá tartozó UKAN (a finn nyelv és kultúra külföldi egyetemeken történő tanításának tanácstestülete) elnöke, Pertti Virtaranta professzor hangoztatta, s amikor Kolozsvárra indultam, leszögezte, hogy a lektorátus mindenképp Kolozsváron maradjon, noha Bukarest neve talán még felmerülhet. Szerencsére így is történt: Kolozsvár azóta is, immár 50 éve ad otthont a lektorátusnak.

Minden kezdet nehéz, tartja a mondás. Ez a mi esetünkben sem volt másként. Midőn ’75-ben, egy szeptemberi hajnalon a budapesti vonat bedöcögött velem és temérdek poggyászommal Kolozsvárra, az egyetemen finnt tanító Benedekné Gergely Piroska várt rám férjével. Ideiglenes szállásomra vittek, egy diákbentlakásba, amely végül egészen november végéig szolgált otthonomként. Akkor végre akadt egy négyszobás lakás, ahova beköltözhettem Ulla Summalával együtt, aki ösztöndíjjal jött románt tanulni Kolozsvárra.

A szálláson kívül a fizetésemre és egyebekre is várnom kellett. Az, hogy a lektornak mennyi kellene legyen a munkabére, nehezen tisztázható kérdésnek bizonyult. Több ízben érdeklődtünk a finnországi hivataloknál is lakás- és fizetésügyben, mivel elvileg Finnországból ún. hazai pótlék is járt volna.

Apránként aztán megoldódtak a dolgok. A tanszéken minden zökkenőmentesen zajlott, közös irodába kerültem Benedek Piroskával és Péntek Jánossal. Lassacskán elrendeződtek a tanórák is; akkoriban minden magyar főszakos diáknak kötelező tantárgya volt a finn nyelv három féléven keresztül, ők lettek a tanítványaim. A finn nem egy könnyű nyelv, különösen az elején sok erőfeszítést igényel a tanulása, így teljesen érthető volt, hogy nem mindenki gyürkőzött neki akkora energiával, de szerencsére a lelkes diákokból sem volt hiány. A fakultatív nyelvtanulásra eleinte senki nem jelentkezett, a második tanévtől kezdve azonban már jelentek meg érdeklődők, a román anyanyelvűek közül is.

A tananyagok hiánycikknek számítottak, magamnak kellett összeállítanom ezeket, persze számítógép és sokszorosítási lehetőségek nélkül: egy kis hordozható írógépen pötyögtem be a szövegeket és a feladatokat. Hat nagyon vékony indigóval hét szöveget lehetett elkészíteni. Körülbelül húszfős csoportjaim voltak, úgyhogy volt bőven mit pötyögni. Szerencsére a tanszék lassanként megszerezte a Finnish for Foreigners tankönyveket. De ezeknek a szövegéből is válogatni kellett: nem lett volna helyénvaló arról olvasni, hogy Vuoriné miként vásárol húst a kutyájának meg macskájának, miközben itt az emberek élelmiszerhiánnyal küzdöttek. Később a népszerű, Olli Nuutinen által írt Suomea suomeksi („Finnt finnül”) tankönyvet is megkaptuk, amelyhez idővel magyar szójegyzéket is készítettünk a diákokkal.

Szerettem tanítani és kedveltem a diákokat; közvetlenek voltak és kíváncsiak, sok mindent meg akartak tudni Finnországról. Mikor nyelvtudásuk annyira fejlődött, jókat lehetett velük beszélgetni, kisebb-nagyobb ünnepségeket rendezni. Különösen kedves emlékem a ’75 decemberében, az új lakásunkban megtartott csodálatos kiskarácsonyi ünnepély, amelyen egyik csoportom tizenhárom tagja vett részt. Ajándékot is kaptam tőlük, Kriza János éppen akkoriban megjelent Vadrózsák kötetét. Ez a csoport a mai napig tartja a kapcsolatot, már nyugdíjasok, és rendszeresen találkoznak egymással. Engem is meghívtak ezekre az alkalmakra, sajnos még egyikre sem jutottam el.

Kollégáimmal és diákjaimmal kirándulni jártunk a környék történelmi és más helyszíneire, ezek révén sokat tanultam többek közt Erdély történelméről és néprajzáról. Egy idő után távolabbi helyszínekre is elmerészkedtem, ilyenkor mindig hasznos tanácsokkal és útmutatással láttak el.

Már sokszor kiemeltem, hogy lakhelyeim közül sehol máshol nem volt alkalmam ennyi kulturális eseményen részt venni, mint a Kolozsváron töltött éveim alatt: bérletem volt hangversenyekre és a magyar színházba. Számos fantasztikus előadást láttam, leginkább Sütő András darabjai maradtak meg, az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán. Megismerkedtem számos helyi neves személyiséggel is. Rögtön az első ősszel tolmácsként szolgálhattam, amikor egy finn újságírónő Kós Károllyal készített interjút. A találkozáson részt vettek Károly gyermekei is, Zsófia és András. Kellemes volt ismeretséget kötni Szervátiusz Jenővel és Tiborral is. Tibor elmesélte, hogy fiatalkorában képregényt rajzolt a Kalevala szereplőivel. Kedves ismerősömmé vált Kányádi Sándor is, aki éppen az egyetemmel szemben lakott. Az ő történeteit az ember nem győzte eleget hallgatni! A központban lakott Gy. Szabó Béla képzőművész is, aki nagyon érdeklődött Finnország, annak művészete és természete iránt. Nagy Jenő etnográfustól sokat tanultam Erdély néprajzáról és népművészetéről. Rögtön a Kolozsvárra érkezésem őszén megismerkedtem Szabó T. Attila nyelvésszel és bájos feleségével, Évával. Együtt jártunk koncertekre és hétvégi kirándulásokra a Bükk lankáira. A kirándulásokon néha velünk tartott kisunokájuk, Anna is, akivel barátságunkat a mai napig őrizzük.

Az emberek általában rendkívül barátságosak és segítőkészek voltak, s Finnország akkoriban még messzi, furcsa országnak tűnt nekik. A Finnországról szóló film- és diaestekre rendszerint nagy tömeg érkezett, nem feltétlenül csak diákok. A barátságosság és segítőkészség leginkább akkor érződött, amikor szükség volt valamire. Amikor élelmiszerhiány volt, szóltak, hogy hova lehet menni, esetleg sorba is álltak mások helyett, megszereztek nehezen kapható dolgokat, például gyógyszereket.

Visszatekintve és felidézve az akkori időket, az ember emlékszik, méghozzá szívesen, a jó dolgokra – ezekből igazán sok van. Voltak azonban nehéz pillanatok is: amikor a lakásban nem volt fűtés, amikor a csapból nem folyt víz, amikor egér mászott a kávéfőzőbe, amikor az előtérben a vadonatúj biciklimről elloptak minden egyes mozdítható alkatrészt, amikor a boltban semmit se lehetett kapni, amikor semmi sem haladt előre, amikor feltűnően gyakran csengett a telefon, és rájöttem, hogy megfigyelnek engem. Ma már ezek is bolondos élményeknek tűnnek.

Ennél sokkal több igazán mókás, örömteli és csodálatos emlékem van: például hogy milyen ügyesen léptek fel a diákok az Eino Lei­no-­esten, milyen jól sikerült, holott már-már attól kellett tartani, hogy a dékán lefújja az egészet, arra hivatkozva, hogy nincs román nyelvű szavalat a programban. Szerencsére az egyik román anyanyelvű diák lefordított és elszavalt egy verset – minden kiválóan sikerült, olyan nagy számú közönségünk lett, hogy keresnünk kellett egy tágasabb termet. Emlékezetes élményem, hogy egy kis faluban szemtanúja lehettem a kürtőskalács készítésének és sütésének. Akkor kóstoltam életemben először kürtőskalácsot, mennyei volt! Vagy egy másik: hogyan szállítottunk el mi, három nő, egy gyönyörű kalotaszegi mintás karosládát Kolozsvárra egy kis Trabanttal a rögös falusi úton. Az a láda később minden lakásomba elkísért, és mindenütt csodálatot keltett. Másik kedves tárgyam az otthonomban Jakab Ilona őszi témájú olajfestménye. Rendelni szerettem volna tőle egy ilyet az új lakásom üres falaira, azonban Ilona akkor azt felelte, hogy már nem készít ilyen típusú festményeket. Meg is feledkeztem a dologról úgy, ahogy volt, már egy másik lakásba költöztem, épp otthon betegeskedtem, amikor megszólalt a csengő, és Ilona állt az ajtóban, hóna alatt a színpompás festménnyel. Ezzel akarta felvidítani a gyengélkedőt – és sikerült is neki!

Otthonomat más, Kolozsváron szerzett vagy kapott tárgyak is díszítik: Gy. Szabó Béla és Györkös Mányi Albert festményei, valamint szépséges kerámiák, természetesen. Emlékem van bőven, és most, az alkotásokat nézegetve, azokról az időkről merengve, nagyon hálás vagyok, hogy átélhettem ezt a négy évet Kolozsváron – életem kulturális szempontból talán leggazdagabb, legeseménydúsabb korszakát. Köszönöm, Erdély, köszönöm, Kolozsvár, köszönöm, Babeș–Bolyai Tudományegyetem, magyar tanszék és minden egykori és jelenlegi kedves barátom és ismerősöm!

Burkhardt Zsófia fordítása
2001, Kolozsvár. Szülővárosában él.

‍