Folytatódni (Versek)

Folytatódni‍

‍

Csoóri Sándor-intarziák

Néha meggondolja magát az idő,

és visszafelé indul, régi hegyek közé.

Elrejtőzik, és számot vet magával,

ha már nem lehet a megbocsátás övé.

Az égbolt árkaiban meghúzódva vár.

Figyeli, ahogy fehéredik a múlt.

Zúzmara-koszorús, áttetsző képek,

éles volt mind, mielőtt megfakult.

Zámolyi harang, budavári kövek:

ért mindent, és semmit sem ért.

A tegnapi hamu maradékát nézi.

Vezekel mindennapi halálaiért.

Felvállalni. Meghasadni. Folytatódni.

Elmenni minden háborúba; fázni, ázni.

Kezek barlangi ösztönével élve

egyetlen mosoly sátrában éjszakázni.

Néha meggondolja magát az ember,

s bármilyen messze járt, hazatalál.

Megtisztul, dalol, és felröppen újra,

mint a gyönge hóban megmosdó madár.

 ‍

‍

A hordó

‍

(I)

‍

Ahol

a Nagyhideghegy elsőt tüsszent,

és egész az Ipolyig folyatja le nyálát,

ott láttam először, hogyan készül.

Kocsánytalan tölgyet hoztak szekéren.

Nagyapám bajuszmozgása mutatta:

mit, miért, hová. Le a kérget, ki az odvát,

szálirányban felhasítva, ami ép.

Vékonydongájú voltam én is,

úgy tizenkét éves, kétbalkezes városi lélek.

Később láttam, ahogy a szabad ég alatt

szárított dongákat összepászította, körbe

vágta, befenekelte, végül abroncsot húzott rá.

„Ez üres”, kiáltottam, mikor belestem a lyukon.

„Ne bánd”, mozdult nagyapám ádámcsutkája,

„a hordó egyszer úgyis megtelik.”

‍

(II)

‍

A kádáripari időknek vége.

Elillant évek szőlőhegyén állunk,

köröskörül emlékeink érett fürtjei.

Összeérnek az ízek, élesebbé válik sok apró

részlet. Álmaink visszahulló alkonyívén

mennyi ismerős madár! Hallgat az út,

csak mi beszélünk. Boldogsága a parafadugónak,

ha ár sodorja. A levegő résein ki-bejárnak

az egymásra préselődött, régi szavak.

Az élet és a bor idelenn folyik, nem fönt,

a magunk mértékén kívül ácsolt égi karám

szféráiban. Itt vagyunk, és mégis másutt.

Miféle egyezséget kötöttünk a sorssal?!

Belenézünk a lyukba, és azt kérdezzük: „Ez üres?”

„Nem az”, mozdul nagyapám ádámcsutkája ma is.

A hordó egyszer úgyis megtelik.

‍

‍

Korán sötétedik‍

‍

Séta TGM-mel

Bizonyos játékok sohasem érnek véget.

Mondok valamit, ő is mond valamit;

egymásba kapaszkodó leheletkarikák.

Már üres a park, ködette domboldal,

felhőpáncél. Mozgás csak átellenben,

a kutyafuttatón. A villanypóznán varjak

pofáznak. Átfúj rajtunk az idő.

Ki ez az ember ebben a fejben?

Nem néz fel, összeszorított szájjal

követi a lábait. Néha felmordul, legyint,

elrúg egy kavicsot, szemüveget igazít.

Tócsákba gyűlik a sok harag.

„Amit akarnak, azt tesznek velünk.”

Kattogás a középfülben, megyünk tovább.

Nem tesszük félre kétségeinket.

Lassan felmorzsolódik a csend is,

jussáért jött a januári szél.

Az ég ólomtakarója alatt

összébb húzódnak a dombok.

A városra füst nehezül.

Korán sötétedik.

‍