Forgás van, a zuhanás elmarad

Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című drámája a társadalmi válság intimitásromboló erejéről szól: arról, hogyan kezdi ki a gazdasági bizonytalanság a szerelmet, az önbecsülést és végső soron az emberi kapcsolatokba vetett hitet. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadása ambiciózus vizuális világot teremt ehhez a széteséshez, de miközben folyamatosan egy radikálisabb színházi nyelvet ígér, végül ritkán meri igazán végigvinni saját esztétikai állításait.

Ricz Ármin produkciójának legerősebb dramaturgiai gesztusa a térhasználat. A játéktér karneváli-vásári közeggé alakul, amely egyszerre idézi meg a vidámparkot és valamiféle alvilági mulatóhelyet. A nézők folyamatos mozgásra kényszerülnek: a cselekmény hol előttük, hol mögöttük zajlik. A fizikai tájékozódás kényszere valóban megidézi a körhinta élményét: szédülést, bizonytalanságot, pozícióvesztést.

Ez a tér ugyanakkor erősen a trash-esztétika felé mozdul. Túlhangsúlyozott fények, mesterséges testek, giccses túlzások, kontrollált vizuális káosz. Minden adott lenne ahhoz, hogy az előadás bátran beleálljon a groteszkbe, a rossz ízlés produktív erejébe, a kabaré és a bomlás közötti kényelmetlen zónába. Csakhogy éppen itt marad bennem hiányérzet. Ha ezt az esztétikai irányt választják az alkotók, akkor vajon miért nem mentek vele még messzebbre? Mert a trash – színházi értelemben is – akkor működik igazán, amikor megszünteti a biztonságot. Amikor túl sok, túl hangos, túl obszcén, túl kényelmetlen. Amikor nem csupán stiláris gesztus, hanem támadás az érzékelés ellen. Itt azonban a túlzás sokszor inkább dekoratív marad. Az előadás gyakran úgy néz ki, mintha veszélyes lenne, de ritkán válik valóban azzá.

Talán ezért fordult elő, hogy a karneváli, berlini, alvilági atmoszféra sokkal jobban érdekelt, mint maga a Kasimir–Karoline (Czüvek Lóránd, Deli Szófia) szerelmi szál. Miközben a dráma középpontja elvileg a kapcsolat széthullása, a szerelmi történet nem tudott igazán feszültséget teremteni. A valódi energia a háttérvilágban, a periférián, a groteszk figurákban és a vizuális excesszus pillanataiban keletkezett.

Különösen igaz ez a két nőalakra, Ellire (Éder Enikő) és Mariára (Magyari Etelka), akik mintha a múlt század eleji Berlin kabaréiból érkeztek volna. Kitömött idomok, parókák, eltúlzott smink, óriási pótszáj – kisugárzásuk, jelenlétük egyszerre groteszk és vonzó látványkonstrukció. Megjelenésük erősen idézi a drag performanszok világát: nem nőket látunk, hanem a nőiség teatralizált, felnagyított, ironikus reprezentációját.

Itt válik különösen fontossá a weimari esztétika felidézése. A Weimari Köztársaság kulturális világa a túlzás, a dekadencia és a társadalmi idegesség különös elegye volt. A berlini kabarékban egyszerre volt jelen a politikai szatíra, a szexuális szabadság, a genderhatárok játékos vagy provokatív átlépése, a burleszk, valamint a közelgő összeomlás nyomasztó előérzete. A smink vastagabb lett, a testek mesterségesebbek, a gesztusok eltúlzottabbak — mintha maga a társadalom is egyre inkább performansszá vált volna. Ez a világ nem csak hedonista volt: a túlzás sokszor a szorongás ellen dolgozott, a csillogás pedig gyakran a széthullás elfedésének eszköze lett.

Ezért olyan termékeny ez a referencia Horváth drámájában is. A Kasimir és Karoline ugyanis pontosan ebben a történelmi közegben gyökerezik: a gazdasági válság, a munkanélküliség és a társadalmi frusztráció korában. A kabaré esztétikája itt nem dekoráció, hanem diagnózis. A túlzó testek, a mesterséges nőiség, a harsány zene mind arról beszélnek, hogy valamit mindenáron elő kell adni – különben láthatóvá válik az üresség.

Amikor a két nő németül énekel, szinte automatikusan beúszik a Cabaret című filmmusical világa: a füstös klubok, a színpadra vitt erotika, a smink mögé rejtett félelem. Az a történelmi pillanat, amikor a szórakoztatás már nem elfed, hanem kiélez. Mégis, az előadás csak részben használja ki ezt a kulturális réteget. Többször úgy érezni, mintha megmutatná ezt az esztétikai lehetőséget, de visszariadna attól, hogy teljesen beleálljon.

Aszalos Géza Rauch-alakítása a másik olyan pont, ahol ez az alvilági energia valóban megszületik. Rauch figurájában egyszerre van jelen a fenyegetés, a vulgaritás, a csábítás és a kiismerhetetlenség. Aszalos olyan sűrű jelenléttel tölti meg a karaktert, amely képes destabilizálni a környezetét. Benne tényleg megjelenik az a sötét, nyers világ, amelyet az előadás egésze ígér. Éppen ezért feltűnő, hogy amit Aszalos Géza játékában organikusan érzékelünk, az az előadás egészére nem mindig terjed ki. A produkció mintha újra meg újra visszarántaná magát a radikalitás széléről. Megmutatja a szétesés lehetőségét, de nem mer teljesen felvállalni.

Külön kérdésként merül fel Kasimir és Karoline játékkulcsa is. Miközben az előadás vizuális világa erősen a groteszk, a kabaré és a túlzó teatralitás felé mozdul, a címszereplők játékmódja sokkal inkább a lélektani realizmus felől szerveződik. Az ő konfliktusuk kevésbé stilizált, kevésbé elrajzolt, érzelmi dinamikájuk visszafogottabban, pszichológiailag olvasható módon bontakozik ki.

Ez azért válik izgalmas feszültséggé, mert Horváth szövegében maga a szerelmi konfliktus sem feltétlenül realista természetű. Kasimir és Karoline szélsőséges érzelmei – a sértettség, a düh, a vágy, a megalázottság, a kétségbeesés – akár sokkal radikálisabb játékmódot is elbírnának. Sőt, talán organikusabban is illeszkednének ahhoz az esztétikai univerzumhoz, amelyet az előadás köréjük épít. A karneváli térben, a trash-vizualitásban, a weimari dekadencia túlzásában szinte kínálja magát egy elrajzoltabb, szélsőségesebb színészi jelenlét.

Éppen ezért időnként úgy tűnik, mintha két külön előadás futna egymás mellett: az egyik a groteszk túlzások nyelvén beszél, a másik egy intimebb, realista párkapcsolati drámát próbál követni.

Ugyanakkor az sem kizárt, hogy ez tudatos rendezői ellenpont. Hogy éppen az a tét, hogy ebben a performatív, maszkokkal teli, mesterséges világban Kasimir és Karoline kapcsolata maradjon az egyetlen „valódi”, az egyetlen kevésbé stilizált viszony. Ha így van, akkor a realista játékmód funkciója éppen az ellenpontozás: emberi léptéket vinni a túlzó esztétikai konstrukcióba.

A kérdés csak az, hogy ez az ellenpont minden pillanatban produktív feszültséget teremt-e. Mert ahol nem, ott a realista játék nem ellenpontként, hanem visszafogottságként hat — mintha épp a központi kapcsolat maradna el attól a radikalitástól, amelyet a körülötte lévő világ már megígért.

A temesvári Kasimir és Karoline így számomra leginkább egy erős esztétikai ígéret maradt. Egy előadás, amelynek legérdekesebb elemei nem a központi drámában, hanem a mellékesnek tűnő repedésekben rejlenek: a kabaréban, a drag-esztétikában, a trash-vizualitásban, Rauch, a tulajdonos sötét karizmájában.

Forgás van, kétségtelenül. Csak a zuhanás marad el.

‍

Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline. Rendező: Ricz Ármin. Szereplők: Czüvek Loránd, Deli Szófia, Aszalos Géza, Tóth Dániel, Erdős Bálint, Jancsó Előd, Grgić Nikoletta, Éder Enikő, Magyari Etelka. Díszlettervező: Bakó Bora. Jelmeztervező: Nagy Fanny. Koreográfus: Vika Medvedeva. Zene: Pálfi Ervin. Dramaturg: Oláh Tamás. Rendezőasszisztens: Demeter Márk Cristopher. Video Design: Dan Bas. Light Design: Majoros Róbert. Projektfelelős: Carmen Tărniceru. Ügyelő: Dávid Helga.

‍