.svg)
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét szombati napján Balla Zsófia költővel beszélgetett Péter Blanka. A tűző nap és a sátor alá szorult forróság ellenére teltház fogadta a kolozsvári származású szerzőt.
A beszélgetés felolvasással indul, elhangzik a Kolozsvárhoz című vers, amelynek utolsó sorára („ha már nem leszek itt, akkor is minden ilyen meleg lesz?”) felderül a kókadozó közönség. A versben Balla a Kolozsvárhoz fűződő szoros kapcsolatára reflektál – nem a hőgutára, hanem arra a melegségre, ami számára ma is otthonossá teszi a várost.
A haza kérdéskörénél maradva az emblémává vált Ahogyan élek verséről kérdezi őt Péter, az „Ahogyan élek, az a hazám” zárósor jelentését firtatva. A szerző úgy véli, a költemény megírásakor egészen mást jelentett a haza. Egy olyan rendszerben, amely kirekesztette az egyéniségeket, a hazát önmagában kellett megtalálnia: abban, ahogyan él, amivé teszi magát, ahogy belső otthonosságot teremt.
Ezt követően a költő válogatás-köteteiről esik szó, melyek összeállításában a saját versek újraértelmezési aktusát látja. A legfrissebb, 2019-es kötet, Az élet két fele átfogja a szerző szinte teljes életművét, viszont a rendszerváltás előtti utolsó évekből számos művet tudatosan kihagy. Úgy véli, abban az időszakban máshogyan kellett gondolkodni írásról. A szólásszabadság végletesen leszűkített keretei között szerzői feladattá vált a cenzúra kijátszása, és ezáltal az elviselhetővé tétele annak, amit valamennyien – szerzők és olvasók – megéltek. A helyzet körülményei Balla szerint olyan „köznyelvet” teremtettek, amely csakis akkor és ott volt érthető, mára afféle holt nyelvvé vált.
Péter a versekből, azok súlyossága ellenére is reményt, életörömöt olvas ki. A költő úgy véli, örömöt lelni nem igazán valami nagy, kivételes dologban lehet, hanem az egyszerűségben: legyen az a napsütés, egy finom falat, egy találkozás, egy jó vers. Személyes elhatározás kérdése, hogy az ember akár nehéz élethelyzetekben is az örömnek adja át magát. De erre, egy kis tréninggel, szerinte mindenki képes.
A haza témájához visszakanyarodva az identitás, a határon innen és túli kettősség is felmerül. A szerző tudatosan elutasítja a skatulyákat – úgy véli, aki magyar nyelven ír, az magyar író, és kész. Sem a „nőiség”, sem az „erdélyiség”, sem a műfaji besorolás nem határozza meg a költészetét. A külső címkéket korlátozónak éli meg – habár az ember hajlamos kategóriákban gondolkodni, nagyon fontos, hogy ezek ne szokások vagy társadalmi berögződések mentén kialakuló előítéletek legyenek.
A megértési szándékot, a nyitottságot nagyon lényegesnek tartja nemcsak költőként, de még inkább a mindennapokban. A falak lebontása mások felé fontos emberi gesztus, amit mindenkinek gyakorolnia kell, készen állva arra, hogy meggyőzzenek, hogy formáljanak más nézőpontok. Úgy véli, nem mindig önmagunkra, inkább a kapcsolatainkra, a másikra kell figyelmet fordítani. A párbeszédteremtés embertársainkkal elemi szükséglet. Az egyes szám első személyben írt személyes lírája és a második személyű megszólítások gyakori megjelenése is erre irányul a verseiben: egyfajta kapcsolatteremtés a mellettünk állóval, és ezáltal valami transzcendens entitással is.
A kapcsolódás mai formáira kitérve a digitális teret nagyszerű lehetőségnek látja a mindennapos kommunikációhoz, ám az ott megszülető fókuszáltság igencsak korlátozott. Az olvasás, az irodalom viszont képes rávezetni a nyitottságra, a valódi kapcsolódásra. Tapasztalatai alapján a nagy írók sokat tudnak az emberi lélekről, hinnünk kell nekik. Bizonyos művek újra és újra segítségünkre lehetnek, akkor is ott állnak mellettünk, amikor nem olvassuk őket, hogy a fülünkbe suttogják a választ. Mindig arra a kérdésre, amit épp feltettünk.
