Görög leckék – avagy a sebzettségben kapcsolódás lehetőségei

Han Kang 2024-ben elnyeri az irodalmi Nobel-díjat, neve és munkássága egyszerre reflektorfénybe kerül a magyar olvasók számára is. Görög leckék című, eredeti nyelven 2011-ben megjelent könyve 2024-ben a szerző legújabb könyveként magyar fordításban is olvasható, a Jelenkor Kiadó gondozásában jelenik meg. Elkapkodják, egy időben egyetlen budapesti könyvesboltban sem kapható. Várni kell az utánnyomásra. Mit tud Han Kang és mit az irodalmi Nobel-díj?

Kíváncsian, különféle várakozásokkal vettem kezembe a Görög leckéket, amelyhez a fent említettek mellett a fülszövegben jegyzettek is hozzájárulnak. Han Kang szerzői világával ismerkedve fontos megemlíteni Kang más magyar fordításban megjelent könyveit, mint amilyen a Növényevő és a Nemes teremtmények. Han Kang prózavilágára hangolódva a Növényevőt választottam, amellyel találkozni különleges, ambivalens érzés volt, szövegvilága behúzó erővel bírt.

Csend, nyelvvesztettség, párhuzamos életek, amelyek a csillagok alatt kereszteződnek. Nyelvbe burkolózni nyelvtelenül, szavakba, írásképbe, tanításba, amikor determinált már a fény, a látás. Mi által kapcsolódunk? Megértheti-e egymást két csorbuló ember, mikor elsődleges érzékszerveik, kapcsolatteremtő készségeik fogyatkoznak, gátoltak? Hányféle színe, illata, formája van a magánynak? Hányféle útja a kapcsolódás igényének, az igény kifejezésének? Vezet-e út egymás felé, ha olyan régóta csak befelé, csak egyedül?

Olvasatomban a Görög leckék a fenti kérdések mentén ragadható meg, megpedzi ezeket, majd válaszlehetőségeket kínálva hív együttlétre – együttérzésre, együttgondolkodásra. Mindezt két végtelenül magányos, sokszorosan traumatizált felnőtt ember egyéni életútja és találkozása révén. Akárcsak a Növényevőben, ebben a kötetben is hangsúlyos a magány, az elszigeteltség, egymás alig értése és a nyelv, az önkifejeződés lehetőségei vagy éppen ellehetetlenülése. Han Kang különös érzékenységgel és precizitással fordul szereplői és a szövegvilág felé – mondatai rövidek, éles késként hasítanak a papíron, a szövegvilág csupa kép, illat, természeti kép, képzettársításai játékosak, plasztikusak: „A cipők mondatvégi pontokként kopognak a kövön” (Sötétség, 121.), vagy „Sűrűn hulló hóbánat. / Micsoda? / Ez a neved” (Éjjel, 94.). Mintha mindent csak így, pont így, sehogy máshogy nem lehetne megragadni. Ezáltal pedig megnyitja a világ értelmezhetőségének kereteit, új perspektívákat kínálva olvasójának. Han Kang belülről ismeri írásai alanyait és tárgyait, mély figyelemmel és alázattal szólaltatja meg őket. A megszólalás autenticitásának pedig még inkább hajszálvékony a lehetősége akkor, ha a nyelvvesztettség állapota, a megszólalás fizikai és lelki gátja az egyik főszereplő fő sajátossága.

A férfi és a nő. Egyes szám első személyű, egyes szám harmadik személyű elbeszélés. Név nélküli létezők egy zajos, túlterhelt térben. Tanár és diák. Mindketten tele vannak hiányokkal, elvesztéssel, fájdalommal: „Milyen furcsa az ember húsa és vére. Milyen furcsán szomorítja el az embert. Amikor annyira puhák és törékenyek voltunk, amikor a világ egyik végéből a másikba költöztünk, két tojásra hasonlítottunk egy kosárban, ugyanabból a földi anyagból formált két kerámiagömbre. A gyermekkorom haragos, síró és nevető arcod társaságában repedt meg, tört szét, majd lett tökéletesen összeillesztve, és már el is múlt” (Alkonyat, 75–76.). Nemcsak életük fontos embereit veszítik el sorra, fiatalkori szerelmet, barátot, anyát és gyermeket, a hosszan tartó, bénító bezáródás megkérgesedettnek tűnő folyamatában a lelki veszteségek testieket is indukálnak. A hangtalanság testet ölt: „Sohasem láttam még élő emberben ilyen csöndet” (Alkonyat, 73.). De vajon hol kezdődik leépülésünk? Meddig ordít a lélek, mígnem hangját vesztve asszisztál a test csorbulásaihoz?

„Tudja, hogy nem egyetlen konkrét történés miatt veszítette el a nyelvet. Évezredeken át számtalan száj és toll koptatta a nyelvet. A saját életében az ő szája és tolla nyűtte el. Valahányszor megpróbált nekikezdeni egy mondatnak, érezte, mennyire megöregedett a szíve. A foltozott és újrafoltozott, elszáradt, kifejezéstelen szíve” (Beszélgetés a sötétben, 152.).

Meglelhető-e a saját hang, a saját test világban elfoglalt helye, ha a születés, az indulás köré szőtt narratívák megsemmisítik a létjogosultságot? Lehet-e lenni, ha nem sokon múlott a lét?

„Már akkor is halkan ejtette ki a szavakat, amikor még képes volt beszélni. Nem a hangszálaival vagy a tüdejével volt probléma. Egyszerűen nem szeretett teret foglalni. A testméretének megfelelően mindenki elfoglal valamennyi fizikai teret, de a hang jóval túlterjeszkedik azon. Ő pedig nem kívánt kiterjedni” (Szemek, 47.), és „Nem sokon múlott, hogy meg sem születtél. Úgy ismételgették ezt a mondatot, mint valami ráolvasást. Fiatal volt még ahhoz, hogy felfogja a saját érzelmeit, de pontosan érezte a mondat rémisztő hűvösségét. Kis híján meg sem született. Nem magától értetődően kapta meg a világot” (Szemek, 48.).

A nő traumatikus születéstörténete által a szerző tematizálja a születés és az azt megelőző időszak körülményeinek, történéseinek az egyén mentális állapotára, egész életére kiterjedő súlyos, terhelt hatásait. A mély, egyéni töredezettség, békételenség, fájás univerzális, filozofikus problémákat is kifejezésre juttat. Ilyen a megszólalás ellehetetlenülése, a nyelv gátló, egymástól elválasztó, eszköztelenné tevő jellege. De ilyen a szavak kopása és üresedése, a nyelv általi énkonstruálás lehetőségei, a valódi kapcsolódások eszközeinek nehéz megtalálása is: „Tudtam, hogy nem fogom látni, ha nem valami jól megvilágított helyen állunk. Sajnálom, mondtam neki szavakkal és jeleléssel. Talán nem hallja, amit mondok, kérdeztem. Nem tudtam, mondtam. Semmiképpen sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Aztán rájöttem, hogy németül jelelek, de mivel sohasem sajátítottam el a koreai jelnyelvet, fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek” (Alkonyat, 72.).

A kötetben váltakoznak az idődimenziók és elbeszélői hangok, hol emlékkockák felidézését, hol pedig jelenbeli történéseket és megéléseket olvashatunk, így szerkezete kissé hektikussá válik. Elküldött vagy el nem küldött levelekből, gyerekkori traumákból, gyászból és családi eseményekből, monológokból, a lakás és a tanterem egyes elemeivel való találkozásból rajzolódik meg a férfi és a nő élettörténete.

A kötet egészét végig belengi a fentebb taglalt testi és lelki megfogyatkozás szomorkás, elfogadással és lemondásokkal teli hangulata. A testi veszteségek megállíthatatlanul jönnek, a férfi hamarosan beálló vaksága bár előkészíttetnek, előre megdolgozott, olykor stilizált traumának tűnhet, ki nem kerülhető, a két szereplő összekapcsolódása pedig épp egy testileg lefele ívelő élethelyzetben történik meg: egy madár, egy baleset, elmaradt tanóra, hangtalan segítségnyújtás, szavak nélküli kommunikáció, gondoskodás. Egymás tudása, a megismerés azonban még mindig csak töredékesen valósulhat meg, ha egyáltalán: „A szívük egymáshoz szorul, de a férfi még mindig nem tud a nőről semmit. Nem tudja, hogy régen, még gyerekkorában, (…). Napfoltok robbannak, hangtalanul, a messzeségben. Szívek és ajkak érnek egymáshoz, törésvonalat átlépve, rögtön összekapcsolódnak, örök egymáshoz nem illésben” (Napfoltok, 167–168.). A Görög leckék zárlata valamiféle örök homályban tapogatózás önmagunk és a másik átfogó megismerésében, mintegy keretes szerkezetként fogja össze a kötetbeli létkérdéseket, lehetőséget adva az olvasóknak elgondolkodni saját válaszlehetőségeiken.

Han Kang: Görög leckék. Fordította Kiss Marcell. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024.

‍