Hildegárd

Május volt. Megkésve kitavaszodtunk. Benne bujkált. Odakünn kavargott még a fehér szirmok meleg hóförgetege. A reggelek – nem tudom, miért – lilák voltak, a harangszó szégyellős, a harangozó lánya buja, melle pedig kemény – bár ezt csak hallomásból tudom. Heródes, a vak cigány káposztát ültetett szigorú barázdákba, két nagygazda összeverekedett egy esküvőn, esténként anyám elmulasztotta az imádságot, a kóbor kutyák meg minden éjjel felverték a Darázsmező szegény ördögeit.
A szászok persze istentelenül tették tovább, amit eddig: dolgoztak és törték a magyart. A nagyszülők és a középnemzedék még eléggé, az unokák már nem annyira vagy egyáltalán nem. Pedig ezek nem olyan bőcs németek ám, mondogatta nagyapám, persze, míg rá nem vetette magát Szeneka Jóska a templomtorony tetejéről: ahhoz, hogy valaki a taknyába verje az apját, aztán szekérre tegye a feleségét, négy gyerekét és meg se álljon a Verpelle felső folyásáig, nem akármilyen szásznak kell születni. Rudolf bácsit – ki nevét onnan kapta, hogy ugyanazon a napon jött világra Schäßburg városában, mint ama szintén szenekáskodó osztrák herceg Laxenburgban – egyébként nagyban befolyásolta a költözésben a gyerekekre rá-rámászó apja gyakori rá-rámászásai mellett a jó öreg Págáneny Miklós híres szerzeménye, A hűvöshalmi harangocska is. Ha egy félig dzsentri, félig cigány, székely prímás ilyet játszik egy félrészeg órásmester fülébe, az hamar rájön, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben, mint azon ügyködni, hogy kis szerkesztyűinek hajszálvékony mánusai pontosan kövessék a segesvári óratornyon naponta körbesétáló ezüst apostolokat. Nagyapám az ilyen históriákra csak legyintett, a lényeg úgyis az, hogy itt vannak már vagy harminc-negyven éve, törik a magyart rendületlenül, és a vén Rudolf mindjárt meghal gégerákban.
Május második vasárnapjának reggelén Hildegárd megfésülte haját és a szentjánosbogarakra gondolt. Tavaly nyáron látta őket rajzani egy éjszakán a kasztanyéti erdő halkan durrogó fái közt. Alacsonyan szálltak, úgy kétarasznyival a föld felett, sárgán beragyogták a gyér füvet, s barátságos óriásokká változtatták a szomorú és durrogó, durrogó fákat. Ő lehunyta szemét és hagyta, hadd jöjjenek, lábai közt elszállva hadd ragyogják be a bokáját, és hadd változtassák a fekete Verpelle felső folyásán elszomorodott arcát egy középkori szent Rajna menti, búskomor ábrázatává. Mondom: fésülködött és hunyt pillái alatt újra látta, hogyan zsongják őt körül különös, ideges fényremegéssel a földből feltörő tűzcsóva fiai, akik elvezetik az embert az erdő mélyén rejtező kincshez. Aztán az ő szentjánosbogarára gondolt: az is fényt visz a hátán, csak több párát hagy a bokáján a csókja és a szomorú arcról, mint dühödt Olt söpri el a gondot.
A templomban láttam a vak cigányt. Megöregedett. Az ő neve tulajdonképpen annyira nem megírni való, mert onnan kapta, hogy ha egynémely udvaron túlszaporodtak a macskák, a kölykök megfojtását rendszerint rábízták. De Zselle azt mondta, hogy ha már én is utánzom őt (tulajdonképpen ő utánoz engem, ahogyan Litovoj is, de Zselle szerint Litovoj is őt utánozza, Litovoj szerint én is, Zselle is őt utánozzuk – mármint, az irodalmi ambíciók tekintetében), akkor már írjam le a nevét is Heródesnek, ne csak a káposztaültető vak cigány fokozott szimbólumértékét használjam ki a szövegben. Apámék is észrevették már, hogy valamiért nem tudom levenni a szemem a valamilyen fogyatékkal élő emberekről, pedig ez nem szép dolog. Szóval Heródes öreg volt, de mint mindig, most is ott volt a templomban, tőlem jobbra ült a másik padsorban, őszes borostája csillogott a portól gomolygó fényben. Máskor hátul szokott ülni rendszerint, vagy ülőhelyet sem talál, ha pedig valaki felkínálja neki, durván utasítja el. Most a negyedik vagy az ötödik sorba került, mert az életerős férfiak legjava hiányzott. Előtte ült Págáneny, a falu zeneszerzője, aki fiatal korában eljutott Weimarba, ott pedig látta Liszt Ferencet aludni egy hintaszékben, s a meghatottságtól felbátorodva homlokon csókolta a géniuszt (ha annak idején Beethovennek szabadott, hát neki se tilthatja meg senki), mire úgy képen törölte egy tagba szakadt türingiai inas, hogy másfél évig csak passiókat szerzett. Most Págáneny aludt, az ő arcára is ráláttam, profilból egyébként szöges ellentéte a zenéjébe beleszerelmesedett németnek, kis orra és pengevékony ajkai békésen szűrték még ki-be az istenszagú levegőt.
Dráger, a kegyetlen plébános felemelte az ostyát. Nem figyeltem sem a latin szövegre, sem a papra. A tekintetem képzeletbeli sugara Heródesen tört meg továbbra is, Hildegárdé a szemközti oldalhajóból kilövellve rajtam, a gyülekezeté vagy a bárgyú elmélázás tetszőleges pontjain vagy pedig Krisztus testén. A vérére, a vérére nem vigyázott senki. Úgy képzelem, előbb halkan bugyborékolni kezdett a bor, ezt nem hallotta senki, még Dráger sem, majd halkan kúszni kezdett fölfelé a kehely belső oldalán, lassan, lustán kavarogva, minden molekulájával kiélvezve a csoda pillanatait, majd egyre erősebben pezsgett és csak kavargott és kavargott, majd a kehely peremét elérve kibuggyant azt oltárra, fröccsenve terjeszkedett a fehér anyagon, és ráesett az ostya, ami a halálra rémült Dráger ujjai közül hullott ki abban a pillanatban. A kósza pontokon mélázó szemeket egyszerre meresztgetni kezdték az oltár felé, csak hárman nem láttuk a csodát: a vak cigány, én, aki őt néztem és Hildegárd, aki engem nézett. Szép riadalom volt: idős férfiak hördültek, fiatal asszonyok sikítottak, a bor teljesen elhagyta a kelyhet, vörösre festette az oltárabroszt. A mise – bár ezt én nem éreztem indokoltnak – félbeszakadt. Az emberek felálltak és rohantak kifelé, Dráger elbújt, a vak cigányt fellökték, engem elsodortak, majd mikor az ajtóhoz értem az árral, többen ismételték kiáltozva, hogy ott maradt a Págáneny.
Valóban ott maradt. Mint a csínyen ért kisgyerek, lapult meg szégyenében a menekülő tömeg és megállt. Néhány pillanat, és mindenki ott tolongott Págáneny körül. Mozgatták, pofozgatták, néha az oltárra tekintettek, amiről kísérteties látványt nyújtva csöpögött halkan Krisztus vére. Megszólalt a harang. Hildegárdot kerestem a tömegben, legelőször a lábait pillantottam meg, egy mankó közelében, a lány egy féllábú hadirokkant mögött bujkált mosolyogva.
Barna szemei voltak, nagyon tudott nézni. Szerintem megsértődött volna, ha közlöm vele, hogy az első dolog, ami eszembe jutott róla abban a pillanatban az ez: hogy nagyon tud nézni azokkal a barna szemekkel, mélyen, mint egy felnőtt nő, aki kislányt játszik épp. Barna haj, barna szem, a lehető legátlagosabb – mondta egyszer. Intettem neki, ő kacsintott, és ettől egy fél másodperc erejéig szentjánosbogarak áradását látta a templomban. Ketten két ajtón hagytuk el a templomot és a temető előtt találkoztunk, mintha megbeszéltük volna.
A Kasztanyétbe mentünk, durrogott az erdő. Más időkben megbotránkoztam volna magamon, de épp elveszíteni készültünk a háborút, és én nem szerettem volna katona lenni. Betegesen féltem a haláltól, úgy gondolom, jobban, mint bárki más a faluban. Hildegárd leoldta a szívemről a remegést. Olyan közeli volt a halál, s olyan nagyszerű győzni rajta.
Édes, ezt a szót gyakran ismételgettük. Én gyakran kérdezgettem, mit gondol rólam, mert nem tudhattam, hogy annak, amit az ember gondol, nem sok köze van ahhoz, amit érez. Ő gyakran emlegetett heves szívverést velem kapcsolatban. Persze most nem. Mikor először értem hozzá az ajkához, elmondtam neki, mennyire fontos a csend.
Azóta szorítottam már magamhoz érett nőket is, tudom, hogy az ő érintésük lágyabb. Hildegárd tizennégy éves volt, inkább kapaszkodott belém, mintsem ölelt, de mégis, én attól a kamaszlányosan erős érintéstől voltam a legboldogabb, a durrogó fák közt felszakadó, kamaszlányos sóhajtól remegett bennem leginkább az iránytű vissza, az anyaöl felé, a csontfehér kamaszlány testének nyugtalan tekergése volt a legbujább látvány, amellyel valaha megajándékoztak a receptoraim, mindig hideg, most lassan kipiruló arca a legforróbb bársony, amely hagyta magán megszáradni fröccsenő vágyamat.
Két ember nyálának keveredésében, ha sokáig vártak a pillanatra, minden korábbi vágy és remény elegyét érezni: a tóparti dalt, az első vibráló pillantást egy vonaton, a félelmet az átkos szerelemtől, a jóslatokat arra, hogy tönkretesszük egymást, leginkább én őt, majd a bűntudatot, hogy ez valaki másnak iszonyúan fáj, végül az örömöt, hogy nekünk annyira jó, hogy már-már nekünk is fáj, s ez enyhíti a bűntudatot, mert létünk egyetlen közös alapja a szenvedés, csak ez által formálhatunk jogot a megértésre. Nem beszéltünk, csak a legemberibb hangokat adtuk ki: sóhajt, nyögést, visszafojtott sikolyt, sóhajt, hörgést, sóhajt, sóhajt.
Meztelenül pihegett a gyér füvön, vállán, mellén és combján mindenféle kis bogarak mászkáltak, nem söpörtem le őket, hanem útjukat csókjaimmal keresztezve próbáltam fekete testüket terelgetni a fehér bőrön. Csukott szemmel kitapogatta a ruháit, másik kezével az állatok közösülés utáni szomorúságának kullancsait gyilkolgatta a hajtincseim közt. Kis zsebórát hordott magánál, nagyapjától kapta. Kikutatta, felnyitotta, majd a szemét is kinyitotta és barna tekintettel nézte a fehér számlapot, most nem mélyen, most álmosan.
– Egy óra múlt húsz perccel – mondta, és ennek a mondatnak a varázsát csak ketten érthetjük.
Átölelte ezt a pislákoló szentjánosbogarat. Így hevertünk még, ki tudja, meddig, feketén–fehéren a durrogó kasztanyéti fák között.
Utamban hazafelé átvágtam a Darázsmezőn. A szegények meg a cigányok laknak ott. Págáneny is ott lakott, pedig nem volt szegény, cigány is csak félig. Beláttam a kapuja fölött, az udvarán mindenféle emberek, még Dráger atya is. Heródes a kertnek dőlve ült. Elhaladtam mellette, érezte, hogy ott vagyok, köszönt nekem. Elszégyelltem magam, nekem illett volna előbb. Megálltam, néztem őt, sokáig, jólesett. Hagyta, és úgy tett, mintha ő is nézne engem. Bámultuk egymást én és a vak cigány, a Darázsmezőn, májusban.
Hildegárd nagyjából ez idő tájt hazaért. Nem szidták le, senki sem törődött vele. Mindenki komor volt. Aznap fél kettő tájban meghalt a nagyapja. A gégerák miatt hónapok óta nem szólalt meg, mégis, mikor a fülébe jutott Págáneny halálhíre, hirtelen tisztán és hangosan ennyit mondott:
– Valahára.
Aztán nagy orrán vett még egy utolsó lélegzetet, duzzadt ajka közt ki is préselte még, de teste ekkor már görcsbe rándult, s nyitott szeme hamarosan üvegesen szegeződött a faliórára.
Hildegárd aznap mindent megtudott a tavaszról és az őszről. S bár hosszú ideig ki sem mozdult otthonról, igazán mégsem találták, ha keresték. Bennem bujkált. Májusodott tovább. Valahol a távolban durrogtak a fák.


Voloncs Attila 1999-ben született Kézdivásárhelyen. Idén fog érettségizni. Első regénye 2018-ban jelent meg Virágok esztendeje címmel.