Irodalmi megnyitás, Talán-változat

„Sakkfüggő vagyok” – nyilatkozta Mohamed Salah, minden idők legeredményesebb egyiptomi focistája. Az Egyiptomi Király – ahogy a Liverpool-rajongók becézik – saját bevallása szerint minden egyes nap űzi ezt a fekete-fehér négyzetrácsokba zárt, mégis végtelen kombinációjú, mindig változó és meglepő sportot. Agytorna a fizikális torna mellé.

Ahogy a focinak, úgy a sakknak is megvannak a saját nyitásai, „felállásai”, amelyek gyakran egy nemzetről vagy a nyitást feltaláló játékosról kapták nevüket: angol megnyitás, Ruy López-megnyitás, szicíliai védelem, Caro–Kann-védelem.

Mondhatni minden játékban, legyen az fizikai vagy mentális játék, kulcsfontosságú a nyitás, az első pillanatok, lépések, melyekkel magához ragadja az előnyt a győzelemre szomjas fél. Mára közhelyszámba megy a mondás, hogy az irodalom: játék, Gadamertől Umberto Ecóig hosszas előadásokat tartottak a 20. századi elmélészek arról, miként lép játékba egymással és önmagával könyv és olvasó.

Milyen tehát a jó irodalmi megnyitás? Vegyük rögtön a címet, hiszen egy irodalmi mű legelső lépése a cím: lehet figyelemfelkeltő, értelmező vagy éppen az értelmezéstől távolító, konkrét, absztrakt, metaforikus, a cselekmény hősének vagy helyszínének a neve stb. Az én személyes kedvenc címemet a verhetetlen Mózes Attila regénye kölcsönzi, és valamennyi tulajdonságot magáénak tud a fentiekből: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket. A cím hosszúsága már önmagában felhívja a figyelmet, konkrét és absztrakt, mint egy hajnali meditáció, egyszerre utal az idő folyására és a marosvásárhelyi árvizekre a ’70-es évek környékén, ez persze csak a cselekményben előrehaladva válik nyilvánvalóvá egy kis biográfiai ráolvasással, tekintve Mózes szülőhelyét, érdeklődési körét.

A cím után rögtön az első mondat az, ami kibővíti egy könyv megnyitási stratégiáját, és ez talán még a címnél is fontosabb: stílust, ízlést, taktikát választ, hogyan és mit szeretne elmesélni a következő iksz oldalon. Sokak kedvence a Száz év magány első mondata: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” Ebben a nem túl hosszú mondatban egymásra köszön halál és gyermekkor; a jégnéző élménye a puskacsővel való szembenézéssel váltja fel magát, és valahogy a kettő mégis ugyanaz, kezdet és vég, nincs változás, örökké törékenyek vagyunk, így vagyunk szépek.

Talán ezért jó egy cím, talán ezért jó egy mondat, talán, talán, talán. Míg a fociban, a sakkban és egyéb játékokban kiszámítható, melyik lépés miért a legjobb választás, addig az irodalomban szinte soha nem lehetünk biztosak, hogy a legmegfelelőbb szót csatoljuk az azelőttihez. Ez nem azt jelenti, hogy a sakk vagy a foci nem lenne művelhető művészi szinten: éppen az emberi kreativitás, a mindenkori ember felragyogó elméje az, ami akár – elnézést az autószerelőktől – az autószerelést is művészetté, alkotómunkává, teremtéssé tudja emelni.

‍