Ivo Trifunović nem csak a pályán akarja jól érezni magát

„Őszintének lenni, az könnyen megy azoknak, akik mindennap ugyanazzal az érzéssel kelnek fel, mindennap ugyanazt gondolják és érzik. Könnyű az őszinteség a racionális emberek számára, de az igazi őszinteség azt jelenti, hogy valaki ugyanabban a mondatban mondja, hogy »szeretlek« és hogy »gyűlöllek«.” (116. oldal)

Tonio Schachinger 2019-es debütregénye, a Nem úgy, mint ti magyarul 2025-ben jelent meg. A könyvet jelölték a Német Könyvdíjra, azt azonban Schachinger „csak” következő könyvével, a 2023-as Valós időkkel nyerte el. Szijj Ferenc fordítása illeszkedik a Margó Könyvek sorozat színvonalához, nagyrészt gördülékeny természetességgel ülteti át a többnyelvűséget és a köznyelviséget. A főszereplő, Ivo Trifunović egy bosnyák származású bécsi focista, aki a Favoriten negyedből az angol Premier League-ig focizza magát, közben pedig keresi saját boldogságát a családi jólétben. Thomas Bernhard-i vehemenciával néz szembe környezetével és önmagával, mindezt úgy, hogy fő ülőalkalmatossága nem egy polgári lakás fotelje, hanem luxusautóinak sofőrülése. Nincs fentről vagy lentről való közeledés Ivo nyelvéhez, gondolataihoz, Schachinger érzékletesen dolgozik alapvetően antipatikus főszereplőjével, a szöveg egy pillanatig sem válik parodisztikussá, illetve nem követel túl sok empátiát sem az olvasó részéről.

Futballrajongóként követem a sportág sajtóját annak ellenére is, hogy szörnyen üres. Az úgynevezett punditok hajmeresztő vagy éppen zseniális (bár ilyet az utóbbi időben következetesen csak Thierry Henry produkál) elemzései biztosítják a narratívák folytonos hullámzásának többé-kevésbé szakmai hátterét, bár az igazán újító taktikai húzások, egyéni felfedezések csak hosszú szezonok sikerei után válnak megfelelően körülírhatóvá. Sajtótájékoztatók, interjúk és portrévideók közben ritkán láthatunk keresztül a médiatréningeken varrt lepleken: szerencsére léteznek Haalandok, Mbappék, Mourinhók, Luis Enriquék, Marcus Rashfordok, Jamie Vardyk és Chivuk, akik belátást engednek (ki egocentrikusabban, ki kevésbé) az emberközi kapcsolatokba, személyes küzdelmekbe és közösségi mozgásokba. Mindezt úgy, hogy egyszerre leplezik le a spektákulumot és használják fel a csatornákat. Paradox módon pont az ilyen rávilágítások teszik áhítottá a mindennapi unalmas sajtótájékoztatókat és YouTube-os interjúkat, ezek erősítik meg újra és újra az érdeklődést a semmitmondó mantrázgatás iránt (is), hiszen a játékosok, edzők, menedzserek, klubelnökök bármikor elszólhatják magukat a jól begyakorolt mintaválaszok közben, a rajongók pedig ilyenkor lélegezhetnek fel igazán: a foci és a foci világa szerencsére még mindig több a szponzori érdekek masinisztikus érvényesítésénél. A könyvben többször is említésre kerülnek a médiatrénerek és a mental health coachok, akik próbálják könnyen értelmezhető mederben tartani az élsportolók olykor igencsak bonyolult érzelmi és gondolati világát („Nincs annál reménytelenebb dolog, mint felszólításra pozitívan gondolkodni, ha minden szar, ellazulni, ha az egész test lüktet, és a dühtől feláll a szőr az ember hátán. Csak lazulj el. Lazulj el te, te fasz!”, fakad ki Ivo egy kommunikációs tréning után a 38. oldalon).

Ivo Trifunović fiktív focista, az osztrák válogatottban csupa létező játékos, többek között David Alaba és Marko Arnautović veszi körül. Sokat utálkozik. Többek között szidja a németeket, az osztrákokat, az akadémianövendékeket, a sportújságírókat, a szövetségi elnököket, a fantáziátlan játékosokat és az irigyeket is. Tonio Schachinger az ausztriai szerzők hosszú sorát gyarapítja azzal, ahogy nyelvet keres Ausztria-, Európa- és végső soron kapitalizmuskritikájához. Ivót, a tehetséges, de nem kiteljesedett focistát alapvető felismerések frusztrálják, például az, hogy a pénz nem boldogít, a szerelem nem állandó intenzitású, önmagát pedig nem láthatja kívülről. Mindeközben terápiaszerűen luxusautókázik, ragaszkodik ahhoz, hogy udvaroljon feleségének, Jessynek, az E/3-as elbeszélő pedig úgy használja fokalizátorként Ivót, mintha a főhős tulajdonképpen kívülről beszélne önmagáról. A regényben nincs kimozdulás Ivo nézőpontjából vagy nyelvéből, Schachinger mégsem engedte meg magának az E/1-et, aminek örülök, mert nem kell folyton feltennem a következő kérdéseket: mit olvasok? Naplót? Önéletírást? Memoárt? TÉNYLEG Ivo írja ezt a könyvet? Vagy csak mesél nekem? Egy asztalnál ülünk? Ez a regény egy regény, a szerelmi szál megragadó, Ivo perspektívája elgondolkodtató, frusztrációi minden gazdasági különbség ellenére átérezhetőek.

A Nem úgy, mint ti jó érzékkel vázolja fel a családi viszonyokat, Jessy nem válik tradwife-fá, Ivo gazdagsága pedig se nem parodizált, se nem túlságosan jelentéses. Schachinger nem azt akarja megmutatni, hogy né, a gazdagság ilyen vagy olyan értékek hiányával jár, ne legyünk olyanok, akik vágyjuk a Breitling-órát, óvakodjunk! Az osztrák regényírót Ivo a maga kitettségében érdekli, a történettel nem embertípusokat akar leleplezni (pl. az újgazdag macsó influenszereket), de nem is szeretne belelátni olyat Ivóba, ami nincs benne. Meggyőzően viszi végig a nyelvet, sehol sem ütközik ki regiszterbeli különbség. Az elbeszélő annyit tud kifejezni E/3-ban, amennyit Ivo is ki ­tud(na) E/1-ben. A történetben szembekerül az értelmiségi érdeklődés a sportolóival, s úgy tűnik, hogy Ivo világképe ugyanannyira abszurd a humántudományok terén diplomát szerzett szeretője, Mirna nézőpontjából, mint fordítva. A könyv nem klasszikus sportregény, a cselekményt inkább Jessy, Ivo és Mirna szerelmi háromszöge alakítja, a fociszezon csupán háttérzaj, csak az utolsó jelenetben olvashatunk arról, hogy konkrétan mi történik a pályán, Schachinger nem közvetíti élőben a játék izgalmát, úgyhogy aki lövőhelyzetek feszültségére vágyik, az ki kell tartson a legutolsó fejezetig. Nincs sikertörténet, csak a tragédia hiánya. S tulajdonképpen ez az, amit Ivo a boldogság feltételeként felismer.

Mit ad a könyv azon túl, hogy elképesztően szórakoztató? (Értsd így: nem bírtam letenni, akár zseblámpával is olvastam volna, minden létező villanyoltási szokásrendet felborítva.) Az biztos, hogy a regény belátást enged az irodalmon keresztül egy olyan közegbe, ahonnan nem sok nyelvi élményt kapunk. Ritka, sőt nem is tudok olyanról, hogy egy játékos még aktív időszakában ennyire reflektáljon a futball rendszerére egy interjú (vagy netán könyv) keretében. El kellene fogadnunk a sportolók hallgatását? Bele kell törődnünk, hogy ők tényleg csak sportolni akarnak? El kell fogadnunk az olajtőke hatalmát, hogy örülhessünk egy Bajnokok Ligája elődöntő góljainak? Bíró Zsombor Aurél utószavában azt írja, hogy „a Nem úgy, mint ti elolvasása után talán azon is érdemes elgondolkozni, hogy mire is vágyunk, amikor Lionel Messik és Cristiano Ronaldók akarunk lenni.” Nem tagadom, Schachinger igencsak megkívántatta velem, hogy autókázzak, és lehúzott ablakkal bőgessem a zenét. De Romániában éppen 3000 lejről 6000 lejre növelték a csendháborításért járó büntetést, úgyhogy egy darabig még van, ami visszatartson. Ugyanakkor az is felmerült bennem, hogy nem lenne rossz, ha minél többen, például mind, ahányan vagyunk, anyagi biztonságban élhetnénk. Elvégre ha valamire ténylegesen vágyhatunk Messi, Ronaldo és Ivo életéből, akkor az a tisztességesen megfizetett munka.

‍

Tonio Schachinger: Nem úgy, mint ti. Fordította: Szijj Ferenc. Helikon Kiadó, Budapest, 2025.

‍