Kinderland (részlet Vida Krisztina fordításában)

Drága szüleink!

Olyan lassan telnek a napok nélkületek! Ma vasárnap van.

Tudom, mit fogunk csinálni. Kirándulni megyünk a falu másik végébe, megnézzük Kamcsatkát. Így hívják most Ghiță házát, mióta az apja két új testvért hozott haza, két vad gyereket a messzi Oroszországból. Sötét a bőrük, ducik és alacsonyak, bár a nagyobbik már majdnem hétéves, iskolába kellene járjon. Senki nem érti, mit hablatyolnak egymás között. Keskeny és ferde a szemük, mint egy nagyobbacska gomblyuk a subán vagy a pufajkán, ezért a nagyobbat Gomblyuknak szólítják. A kisebbet Kutyulinak hívják, mert mindig az asztal alatt ül, többet mászik négykézláb, mint amennyit megy, inkább vinnyog, mint beszél. Nem tudjuk, hány éves lehet Kutyuli, talán három vagy négy.

Ghiță azt mondja, hogy ezek nem a testvérei. Csak szégyent hoznak rá, és ő bizony megveri őket. A falubeliek a csodájukra járnak, nézik őket, mintha cirkuszban volnának, a gyerekek pedig az asztal alatt ülnek, és csak a fejüket dugják ki, mint a megriadt állatok. Egész nap ott gubbasztanak, akkor is, ha Ghiță megpróbálja kilökdösni őket a seprűvel. Az emberek kenyeret, almát vagy diót dobnak az asztal alá, és a gyerekek ott rágcsálják. Mi se mentünk üres kézzel, vettem egy csomag kekszet, Dan odaadta a kicsinek. Marcel is az asztal alá mászik, ott játszik velük. Egész építmény van az asztal alatt, egy hosszú, vastag birkabőr, egy kicsi szék, amit asztalkának használnak, és sok igazi vagy saját készítésű játék. Az abrosz olyan hosszú, hogy leér a szőnyegig, és mindent eltakar, ami az asztal alatt van. A gyerekek el tudják mondani a nevüket, és amikor kacagnak, gödröcskék lesznek az arcukon. De néhány másodperc múlva elfelejtem, hogy hívják őket. Nem lehet megjegyezni. Dan nagyjából egyidős Gomblyukkal, és az az ötlete támadt, hogy kihúzza az asztal alól, és együtt tanulnak meg írni. Az kijött egy kicsit, de nem tetszett neki az írás, és hamarosan vissza is bújt.

Ghiță nem volt otthon, pedig még az iskoláról is kérdeztem volna, hiszen osztálytársak vagyunk. Unatkozni kezdtem. Én is bebújtam volna az asztal alá, de nem volt hely. Amikor hazaindultunk, Marcel nem akart kijönni. Dannak minden erejével húzni kellett. Nem merem túl sokáig ezekkel a gyerekekkel hagyni a testvéreimet. Mi lesz, ha van valami betegségük… ha idehoztak valami vírust a Kamcsatkájukból? Mindig az asztal alatt ülnek, de mikor fürödnek? Ghiță szerint olyan a szervezetük, hogy elég nekik egy évszakban csak egyszer megfürödni. Azt mondják, az apja egy fiatal, sovány gebével csinálta a gyerekeket, aki, a külsejükből ítélve, nem lehetett túl csinos. A nagymamája szerint a gebének már megvoltak a gyerekek, amikor találkozott Ghiță apjával.

Ghiță anyja az utcán csavarog, de nem túl régóta, mert a férje azelőtt rendesen küldte haza a pénzt, az asszony pedig otthon ült, mint egy úrihölgy. Aztán mind kevesebb és kevesebb pénz jött. Mindenki tudta, hogy ez azt jelenti, valakivel megosztja a pénzét. De hogy idegen gyermekeket hozzon haza, és mindenki rajtuk nevessen…

Amikor apa hazajön, meg fogom kérni, hogy minden eszkimót, nyenyecet, karjalait, portugált és ferde szeműt hagyjon ott, ahol vannak, már ha vannak ilyenek, nehogy kinevessenek. A mi anyukánk is elment itthonról, mert apa nem hozott elég pénzt. Ghiță anyja most diót árul a városban, nagyon megéri, mert a dió drága, és nem romlik meg másnapra. Mégis van valamicske pénze, mert kért a férjétől, hogy legyen, amiből tartsa az idegen gyerekeket. Azt mondta az urának, hogy ha nem ad pénzt, kiviszi őket az erdőbe, és otthagyja a farkasoknak. Mert amióta csak meglátta őket, minden éjszaka rémálmok gyötrik. És belefáradt, hogy a saját gyerekeit is egyedül nevelje, „erre ez a szoknyapecér, hogy az ördög vinné el, még ferde szeműeket is hoz, akik nem beszélnek, csak ülnek az asztal alatt”. Micsoda cirkusz volt az elején! Elmentek a népek pénzt keresni, minden családban van olyan, aki külföldön dolgozik, aztán kurváznak a férfiak, mert messze vannak az asszonytól, kívánják meg szükségük is van rá, de nem nagyon csinálnak gyereket, mert az otthoniakat is alig van miből eltartani. „Ha már megtörtént, ez van, mit lehet tenni, de akkor tartsa őket ott, Szibériában, és tartsa meg a fehérnépet, amelyik megszülte. Néhány falubeli szaporítja a népességet ott, ahová megy? Ez van, a legjobbakkal is megesik… De ő hazahozza nekem, világnak csúfjára, hogy az egész falu lássa… Nem is egyet, kettőt. Méghozzá nem egy szép, kövér orosz asszonytól, hanem egy rossz gebétől, vagy mi is ez… Ezeket a görbe lábú, ferde szemű, karattyoló rusnya kölyköket hozza nekem, hogy rosszat álmodjak tőlük!” Valójában nem is annyira csúnyák, amikor nevetnek, gödröcskék lesznek az arcukon. Úgy veszekedtek Ghiță szülei, még verekedtek is! Ghiță apja kedves férfi, ezért kihasználják a nők. Megígérte a feleségének, hogy nem csinál több gyereket a gebével. És amint lehet, visszaviszi őket. De addig se kell az asszonynál maradjanak, hanem majd a nagymamánál, vagyis az ő anyjánál lesznek. És hagy nekik elég pénzt. Ghiță anyja nagy mérgesen elviharzott a városba.

Micsoda hazug és elkényeztetett kölyök volt kiskorában Dan! Kövér is volt, mint egy malacka, inkább gurult, mint járt. A szüleink itthon voltak, ezért nem vertem meg, csak szidtam, de elég volt, ha kicsit összeráncoltam a szemöldököm, máris kezdett bőgni. Jobban mondva, bömbölni, egyre hangosabban, míg anya oda nem szaladt megnézni, mi történt, „megütötte a hasamat, megütötte a fejemet”, nyafogott ekkor Dan. Anya nagyon megharagudott, „miért ütötted meg, nem látod, milyen kicsi gyermek”, kérdezte tőlem. Bizonygattam, hogy hozzá sem értem. „Akkor miért ordít ennyire”, kérdezte anya. Minél inkább szidott anya, Dan annál elégedettebb volt. Na várj csak, majd én megmutatom! Megvártam, amíg anya elmegy, hogy jól seggbe rúgjam Dant. Nem is sírt többet, anya úgyse hallotta volna. Elfutott és elbújt.

Egyszer eltört egy csészét, és bebújt az asztal alá. Megvárta, hogy anya összeseperje, akkor rám mutatott, és kiabálni kezdett. „Tina, Tina!” Azaz én, Cristina, törtem el. Anya nem hitt neki. De Dan ott állt és várta, hogy anya megszidjon vagy megverjen. Anya odahívott, tudta, hogy nem én voltam, de úgy tett, mintha szidna, hogy lássa, hogy reagál erre Dan. Dan utánozni kezdte anyát, aki úgy tett, mintha dorgálna, „ejnye-bejnye”, eltörted a csészét.

– Milyen csészét, nem én voltam! – mondtam én.

– Talán te voltál, Dan? – kérdezte anya.

– Nem, Tina, Tina.

– Gyere, kérdezzük meg a csészét. Csésze, csésze, ki tört el téged?

– Daaan! – suttogom. – Látod, a csésze azt mondta, te törted el.

És akkor Dan sírni kezdett, alig lehetett megnyugtatni. Nem hiszem, hogy elszégyellte magát, amiért hazudott, inkább megijedt, mert elhitte, hogy a csésze megmondta az igazat.

Amikor kicsi voltam, nem voltak fiú- és lánytestvéreim. Lánytestvéreim most sincsenek. A két fiú helyett jobb lett volna egy fiú és egy lány. De két fiúval is jó. Marcel lehet néha lány is. Dan nem akar. Anya megtartotta néhány jobb ruhámat, de mikor megpróbáltam Danra adni őket, úgy elkezdett ordítani, hogy még a szomszédok is hallották. Mikor Dinának szólítottam, mérges lett, mert ő férfi, ő Dan. A Marcsika tehénnek való név, nem akarom így szólítani Marcelt. Nem tudom, anya és apa miért adtak ilyen nevet a kisöcsémnek. Megkérdezhettek volna engem is. Nem sír, amikor ruhácskát adok rá, vagy masnit teszek a fejére. Megkérdezem, akar-e egy kicsit lány lenni, és ő nyugodtan, engedelmesen áll, odaviszem a tükörhöz, megkötöm a masniját, szereti, ha a fürtjeivel játszom. Nem húzom a haját, hogy ne sírjon. Ha megjön Dan, mindent elront. Kineveti Marcelt, bökdösi, gúnyolja, Marcelka-malacka, Marcsika-bocika, anyuci kicsi lánya. Akkor Marcel sírni kezd, és nem akar többet ruhácskát. „Férfi vagy”, mondja neki Dan. „Milyen férfi leszel te ruhában!”

Marcel babázik is. Elvett tőlem egy babát, egy kicsit, csinált neki ágyat, van egy zsebkendője, abba takargatja. Amikor megláttam, és megkérdeztem, miért vette el, azt felelte, ez nem baba, hanem egy motoros, de még kicsi, és meg kell nőjön. Nem mondtam el Dannak, ő csak puskákat készít botokból, összefirkálja őket színes ceruzával, és lövöldöz ránk a sarokból. Amikor ketten játszanak, Dan mindig lelövi Marcelt, és addig kell a földön maradnia, míg Dan meg nem engedi, hogy felálljon. Dan nagy örömére Marcel megtanult hihetően meghalni, pont úgy, mint a filmekben, egy pillanat alatt összeesik, mintha golyóval terítették volna le. Néha keresem Marcelt, de nem látom, nem hallom. Csak nem történt vele valami! Egy fa alatt találom meg. Dan lelőtte, és megfeledkezett róla, Marcel pedig holtan fekszik a fa alatt, és várja a parancsot, hogy felkelhessen. Várja, hogy Dan visszajöjjön érte. Ha én hívom, nem akar jönni, Dant várja. „Te kis butus, Dan elfelejtett, már rég más fiúkkal játszik az úton”, mondom neki, de erre Marcel nagyon mérges lesz, még sír is. Hogy tehette ezt vele Dan!

Anya csak két gyereket akart. Marcelt apa szerette volna. „Alig van miből ezt a kettőt is etetni”, mondta anya. „Hadd el, legyen még egy gyerek, elmegyek én Jakutföldre, csinálok pénzt, abból felneveljük őket”, mondta apa. „Sok rokonunk és falubeli van Jakutföldön, ahogy Olaszországban is.” De az elején apa nem hozott pénzt, keveset is kapott, meg a tartozásait is vissza kellett fizesse. Akkor egy rokon Olaszországból mondta anyának, hogy „gyere, felszabadult egy állás egy családnál, jól fizetnek. Ha nem kell, van száz másik moldáv, aki a fél karját is odaadná érte.” Anya megbeszélte apával, majd velem, hogy elmegy egy-két évre, míg apa törleszti az adósságait. És elment, de annak az egy-két évnek sosem akar vége lenni. Anya szeretne apának is munkát találni Olaszországban, de apának jobban tetszik Oroszország. Anya arról álmodik, hogy összegyűjtenek Olaszországban egy házra való pénzt, és kivinne minket oda, hogy legyünk mind olaszok. Grazie, signore! De férfiaknak nehezebb ott munkát kapni, ezért még maradunk itthon egyedül. Azt mondja, jó lesz Olaszországban, meleg és szép, majdnem olyan, mint Moldova, csak nem lesz barackunk az udvaron, se szilva. Szerintem Moldovában a legjobb.

‍

Vida Krisztina fordítása

‍