Kolozsvár – életem legjobb és legizgalmasabb évei

Telnek az évek, évtizedek. Még negyven év után is mondhatom, hogy a rengeteg érthetetlen és kellemetlen dolog ellenére számtalan érdekes, váratlan, csodálatos élménnyel lettem gazdagabb Kolozsváron, és hogy az itteni a legjobb finn lektori állás. Sehol máshol nem éreztem magam olyan jól, mint az akkori kiszámíthatatlan világban. Bevallom, a második otthonom lett Kolozsvár. Igazi életiskolát jelentett nekem az a négy év. A nyolcvanas évekről beszélünk, pontosabban 1983-től 1987-ig éltem Erdélyben. Kolozsvár és Erdély varázslatát igyekeztem akkor, meg később is megmagyarázni rokonaimnak és finn barátaimnak, de nemigen voltak képesek megérteni. Hogy lehet olyan szegény körülmények és nehézségek között boldogan élni? Hogy élnek ott az emberek? Ha nincs mit enni, ha hideg és sötét van, hogy lehetett szeretni az ottani életet?

Nem volt értelme bármilyen logikát is keresni a mindennapokban. Hamar megértettem, hogy minden egyes nap egy újabb kaland: reggel nem tudhattam, hogy a nap folyamán, estig még mi fog történni. Jó vagy rossz, váratlan, izgalmas, kellemes? Kisebb vagy nagyobb gondokkal szembesülök? Előre pontosan tervezni valamit egyáltalán nem volt érdemes. Majd meglesz minden valahogy. Meg is lett. Aki itt tud boldogulni, akárhol fog boldogulni. Talán csak a nyugati bőségzavarban, unalmasabb, meglepetésekben szegényebb, túl szabály szerinti életben visszavágyik Erdélybe.

Nem tudtam hamarabb, csak október végén utazni Kolozsvárra. Az utazás sem történt egészen egyszerűen. Annak idején Finnországban népszerűek voltak a kéthetes gyógyfürdői utazások. Romániában a Nagyvárad melletti Félixfürdőre jöttek szívesen a finnek. Úgy döntöttem, hogy ilyen módon utazhatok én is az országba. A repülő az aradi repülőtérre érkezett, gyanús voltam a sok csomaggal az idős, gyógykezelésre érkező utasok között. Alapos vámvizsgálatom sok időbe telt. Csodálkoztak már a többiek is. Végre, a többórás buszos utazás után érkeztünk Félixfürdőre. Egy éjszakát töltöttem ott. Maradhattam volna két hétig is, de inkább siettem vonattal Kolozsvárra.

Nem ismertem senkit, életemben nem jártam Romániában, és két évre szólt a szerződésem. Akkor nem egyszer gondoltam, mi lesz ebből, hova kerültem. Elég hamar kezdett aztán alakulni az új életem. Előző nyáron találkoztam Helsinkiben Irmelivel és Minnával, a két előző finn lektorral. Annyi minden jót és érdekeset meséltek Kolozsvárról. Attól még egy kisebb sokk volt ide érkezni. Hallottam tőlük sok kedves családról, kollégáról, már várják az új lektort. Így örököltem sok-sok barátot, majd új emberekkel is megismerkedtem. Több címet, telefonszámot is kaptam. Bátran keressem fel őket, örülni és segíteni fognak, ahogy csak tudnak. Így küldött a két lelkes hölgy engem a nagy kalandra. És tényleg, az emberek, a barátok, őmiattuk éreztem olyan jól magam. Mindig mindenben segítettek, és kirándultunk, ebédeltünk, vacsoráztunk, nagyobb társaságban is töltöttünk együtt estéket. Mindig mindenkinek volt rám ideje, ha kedvem támadt hazafelé menet valakihez benézni, megtehettem. Tényleg alig volt olyan napom, hogy ne találkoztam volna valakivel. Magányosnak nem érezhettem magam soha. Külön öröm, hogy megismerhettem számtalan neves írót, költőt, festőművészt, így sokszínű kulturális életnek lehettem a része. Főként klasszikus hangversenyek, de színházi esték is rendszeresen benne voltak az életemben.

Hadd meséljem el egy kalandomat is. Bukarestben ritkán jártam, talán évente egyszer. Ha igen, akkor is repülővel, nem vonattal, mert nagyjából egy óra alatt odaértem. Ott van a finn nagykövetség, és ott éltek rajtam kívül finnek az országban. Egy alkalommal, szombati napon ott nézelődtünk egy-két finnel a belvárosban, valamelyik áruházban. Hirtelen észrevettem, hogy nyitva a válltáskám, belenéztem, eltűnt a pénztárcám! Benne román pénz, kevés dollár, a lakáskulcsom és a Bukarest−Kolozsvár repülőjegyem, amely csupán egy kis kartondarab volt. Most mit csináljak? Hétfőn délben indultam volna vissza Kolozsvárra. Hétfőn reggel bementünk a követségre, ahol a román titkárnőnek meséltem el a történetet. Ő eljött velem a repülőtérre, elintézte, hogy nem kellett új jegyet vennem, hazautazhattam. Már Kolozsváron voltam az emeletes házunk előtt, amikor találkoztam a ház közös ügyeivel foglalkozó – és egyben nyilván – besúgóval. Megkérdezte, mi történt velem Bukarestben, mert az ottani rendőrségtől telefonáltak neki. Mindent tudtak rólam, ez többször is kiderült. A folytatás az volt, hogy a szomszédban hagytam a csomagomat, kaptam ebédet, utána elhoztam az egyetemről a pótkulcsot. Hamarosan aztán új zár került az ajtómra.

A munkát, a tanítást meglehetősen szabadon tervezhettem. A tanszéki értekezleteken külföldiként nem is volt szabad részt vennem. Nehogy valami titkos dolgot halljak. Elhoztam Finnországból a saját írógépemet, és a végén visszavittem. Szigorúan szabályozták akkor az írógéphasználatot. Nem használhattam valaki más írógépét, zár volt az egyetemen mindegyiken. Talán nem is nagyon volt a tanszéken, csak a dékáni titkárságon? Senki nem használhatta az enyémet, azért sem hagyhattam az országban. Indigópapírral készítettem a vizsgakérdéseket. Az egyetlen technika az órákon a kis kazettás magnóm volt, azzal hallgattunk finn zenét. Finnországból hoztam, de valakinek elajándékoztam elutazásom előtt. Mennyit fejlődött azóta a technika! El sem tudják képzelni a mai tanárok, milyen volt a helyzet néhány évtizeddel ezelőtt.

Négy év után itthagytam ezt a titokzatos, gyönyörű világot, annyi jó barátot, Kolozsvárt és az egész Erdélyt. Elmentem messze északra tanítani. Hirtelen más világba kerültem, de állandóan itt jártak a gondolataim, jöttek, mentek a levelek, de el is tűntek néha a hosszú úton. Egy levél, amely a következő, rólam és nekem szóló kedves verset tartalmazta, nagy szerencsére nem veszett el. Szívesem osztom meg most az olvasókkal. Kányádi Sándor és családja sokat jelentett számomra a négy év alatt. Szemben laktak az egyetemmel, hozzájuk is bármikor benézhettem. A kedves fogadtatás, a beszélgetések, a vidámság és humor a nehéz időkben is fontos volt, de amikor a blokkban nem volt meleg víz, néha még fürödni is jártam hozzájuk.

Kedves Anja, nem szeretném, ha a hosszú téli éjszakákat kézírásom kibetűzésével kellene töltened. Magdi is nehezen birkózik az én gyarló betűimmel. Könnyítésül lekopogom gépen is a rigmusom:

           Anja-rigmus=Anja-runo

Anja, Anja, kedves Anja,

finn-tóparti rezgőnyárfa,

marasztaltunk, de hiába:

hagytál minket árvaságra,

− sok bajunkban nincs, ki szánna −,

elmentél Norvégiába.

Száll a neved szájról szájra:

hogy van Anja, írt-e Anja?

Minden rokon azt kívánja,

hogy ne lennél ott se árva,

magányosan álló nyárfa.

Ha nem lelnél mégse társra,

melegszívű jó barátra,

pattanj föl egy kutyaszánra,

gyere vissza Kolozsvárra,

ahol minden ajtó tárva

áll előtted, kedves Anja.

Rímbe rótta, aki vár Rád,

szeretettel: Sándor bátyád.

Kolozsvár, 1987. december 14.

Mi, a kolozsvári finn lektorok tudjuk, mi az itteni világ titka. Vagy legalább, mi volt a hetvenes és nyolcvanas években. A kilencvenes évek elejétől kezdve számtalanszor találkoztunk Finnországban vagy jöttünk vissza Kolozsvárra, együtt és külön. Tartottuk kolozsvári finn lektorok világtalálkozóit. 1998-ban utaztunk Kolozsvárra a második világtalálkozóra. Akkor barátaink megható emlékalbumot készítettek külön mindannyiunknak. Szép emlékként őrzöm az albumot.

Hivatalosabb ünnepekre is több alkalommal gyűltünk össze Kolozsváron: a finn mellék- és főszak vagy a finn lektorátus évfordulójára. Olyankor a napjaink tele voltak programokkal, kultúrával, baráti találkozókkal, házsongárdi sétákkal, kedves és szomorú emlékekkel. Érthető, ahogy múlnak az évek, már alig élnek Kolozsváron régi barátaink közül. Szerencsére lehet örülni a fiatalabb tanároknak, lelkes finn szakos hallgatóknak, ügyes fordítóknak.

Ötven év alatt rengeteget fejlődött, bővült, sokszínűbb lett a kolozsvári finn tanítás. A mai fiatalok, hallgatók el sem tudják képzelni, milyen volt az egyetem, a tanítás, a város is még a nyolcvanas években, a forradalom előtt. Nagyon örvendetesek a nagy fejlesztések és a jelenlegi lehetőségek. Mondhatni, manapság minden finn szakos utazhat Finnországba rövidebb-hosszabb időre tanulni. Egészen más volt a helyzet régen, amikor vagy senki sem, vagy valamelyik évben valaki jutott csak el Finnországba, s akkor is rövid nyári egyetemre. Mi, az első lektorok úgy igyekeztünk dolgozni, ahogy az akkori körülmények engedték. Fönnmaradt a lektorátus és mindig jött újabb lektor. Szerencsére ő már régóta nem egyedül felelős a finn tanításért, hanem taníthat több helyi kollégájával együtt. Csak örülni lehet annak, hogy itt ennyire élő, virágzó finn világgal találkozhatunk. Külön kell örülni annak, hogy a hallgatók kedvet kapnak szépirodalmat mindkét nyelvre – magyarra és románra – fordítani.

További sok erőt, munkakedvet a tanároknak és a diákoknak! Mi is legyen a következő nagy finnes ünnep? Biztos lesz, akkor megint jövünk, együtt leszünk!

‍