.svg)
“Honestly, I didn’t think anyone would ever get what Monster Magnet was about.”
Hetvenéves lett az, akiről egy időben senki nem gondolta volna, hogy megéri a hetvenet, és most mindenki megfagyott a sokkban, hogy ő már hetven. Pedig meghalt millószor. A csúcson van most, vagy már rég túl azon? Nem sokat hallani mostanában róla, aggódnak is páran a 2024-ben váratlanul félbeszakadt turné óta – torokgyulladás mellett nem a legrosszabb döntés. Azóta csak néhány infómorzsa hullott obskurus rádióműsorokban, hogy '25-ben lemez, '26-ban lemez... Nos, én '26-ban itt írok, de adásszünet. Lehet, hogy csak megunta az egészet. Elrepült, mint Silver Surfer, bolygókkal beszélget, ketrecbe zárja a Napot, gombafelhők serkennek a tenyerén, másik kezében önnön platinafallosza, közben a világ utolsó darabka csokoládéját csócsálja. De valószínűbb lehet – és nem kevésbé érdekfeszítő –, hogy még mindig dalokat ír, lávalámpák közt bújja a képregényeit New Jersey-ben, és azon töpreng, hogy miért nem sírt az egész világ '94. február 6-án. Vajon azt is olvassa, amelyikben Peter Parker őt bámulja a színpadon (Amazing Spider-Man Annual #14, 1980, pencils by Frank Miller!!!)? Ezzel sosem kérkedett, pedig ha van olyan, amivel lehetne... De az még a Shrapnel-korszakban volt; military power pop, CBGB, peace and love a feje tetején. Dark 70s, ugyebár. Az emberek még hippinek öltöztek, de már a kokótól viszkettek a nyálkahártyák, belül pedig mindenkit megölt a világ mocska, mégis ez valahogy tetszett neki, habár nem nagyon ment nála a kábító. Akkor már és még. Johnny Ramone frizurában nyomta a punkot a Stars and Stripes lobogó előtt; rohamsisak és kamuflázs – a sajtó nem nagyon vette a lapot, kivéve persze Legs McNeilt (szintén hetven idén). A rakétakilövést még meg sem közelítette, messze a stoner rock revival, a (Love) Monster Magnet is fényévekre volt, el kellett ütni a maradék időt, képregényboltban dolgozott, Fantasy Zone, Red Bank, NJ. A hely már nincs meg, de a bázis változatlan.
Végül felemelkedett a Bull God és vele A Zenekar. Az időtlen istenség figuráját egy srác rajzolta a képregényboltból, based on Conan the Barbarian #10. Amikor először láttam őket, maguk is kozmikus isteneknek tűntek, én pedig egy bő fejjel alacsonyabb voltam. Promóciós kartonképeken pózoltak a CD pult feletti fal legmagasabb pontján. Monolithic Baby! (2004). Külön-külön képeken a logó és a bikaisten feje. Sosem felejtem el azt látványt, sejtettem, hogy aki ilyen terpeszben áll, az nagyon biztos a dolgában, és felette a narancs Szaturnusz lebegett. Később ezek a kartonok nálam kötöttek ki, de franc tudja, mi lett a sorsuk. Túl voltunk már akkor a lemezen, ha nem is sokkal, de azt persze nem tudhattam, hogy a képek egy olyan átfogó bolygóközi hadjárat maradék mementói, amely majdnem a most hetvenéves ember életébe került. Mert a szart is kiturnézták a Monolithicból, és a promó nem ismert határokat. Először az insomnia ütött be, aztán a túl sok altató, és nem egy zsenge húszas gyomorban oldódott a szer (még mindig 2004-ben vagyunk), de legalább egy jó példa, hogy akkor is hajthat a kiadó, ha már alulról majdnem ráversz az ötvenre. Azóta tiszta – állítja. Mégsem futott be igazán soha – állítják mások.
A Monster Magnet az ő egykori, eleinte füstben, majd acidban úszó tinédzser elméjének emlékeként indult; nagyképű fantáziák retrospektív megzenésítése, rock'n'roll-gonzó egy Steranko-képregény duplapaneljén. Kezdetben Captain Beyond és Hawkwind szteroidon, és persze Worship Iommi!, majd a saját hangok felfedezése mentén jutott el a The Great Stoner Rock Swindle-hez, mert végigvinni majd' tíz évet kommerciális értelemben vett sláger nélkül, ezek után három hétre elutazni Las Vegasba a kiadó pénzén, hogy az éjszakai Stripet figyelve forrjon ki A Lemez, az negyven alatt is teljesítmény lenne. Azért írt gigahit albumot, mert épp ahhoz volt kedve. Pedig sosem gondoltam úgy, hogy a Space Lord (mother...!) lenne a legnagyobb dobása, persze a Powertrip kiváló és megkerülhetetlen anyag. Mégis hamarabb mondom, hogy Superjudge vagy Dopes to Infinity, illetve elmaradott életkoromnál fogva nálam a jobb sorsra érdemes 4-Way Diablóval kezdődött minden (nem a Monolithic Baby!-vel), tehát az életem árán is meg tudlak győzni, hogy van gyengébb a sorban, de valamennyin érezhető a kortalan frissesség és a diadalittas lendület, bár az inga néha kileng. Nem sok emberrel tudtam osztozni ezen a zenén, valahogy mindenkinél kimaradt. Túl teátrális – állítja egy cimborám. Ezzel nem lehet vitatkozni. Sőt fennhéjázó, erkölcstelen – az egyetlen út, ha az univerzum császára vagy.
Csak egy valódi fanatikus tud túllépni azon, hogy örök sokadik, de lehet, hogy sosem zavarta igazán, csak csinálja, for the love of it. Iskolapéldája a zenésztípusnak, aki évek múlva is ifjú titánok előtt lép színpadra, pedig az ő szobájukban Monster Magnet poszter van. Nem törődik vele, a faszfejséget kifelejtette belőle az evolúció. Ő a cool guy in sunglesses, hogy a Nap ne égjen a retinájába, ha túl közel repülne hozzá, a Mid-Atlantic frontman, akinek rock'n'roll jön ki a száján. Elmozdítja a hegyet, ha az útjában áll, és ha azt mondja, ugorjunk a reaktorba, követjük. Változó zenészgárdával, változó testtömeggel lenyomta az új évezredet mostanáig, ezért is meglepő a rádiócsend. Korábban nem telt el öt évnél több idő két lemez között. Persze már hetven, és újra 1969-be vágyik, de elromlott az időgép. "I'll buy some comic books and replay my whole life." Mindent visszaadott a Marvelnek, amit gyerekként kapott, de egy visszamenőleges csekk sem lenne rossz a postaládában a sokéves promóért – Ego the Living Planet, Galactus, Fantastic Four, M.O.D.O.K. és mások, főleg, hogy öntudatlanul maga is szerzővé vált, amikor világra hozta a dollármilliós produkciókban is megjelenő rebel girlt: Negasonic Teenage Warhead! Mert a dal volt hamarabb. Nem kért pénzt, csak creditet. Nem kapott. Mindezek után csak annyit tehetünk, hogy nyugtatjuk az elménket a gondolattal, hogy egy ilyen figura a kortársunk. Tovább az úton!
Happy 70th Mr. Wyndorf! Space Lord Motherfucker!
