Lábnyomaid után (Versek)

Lábnyomaid után

‍

magad sem tudod, de húsz év

múlva sejted már, hogy miért

menekültél otthonról, simogatom

a talpad, ahogy kiskorodban,

mielőtt járni tanultál volna, aztán

később, amikor leestél a bicikliről,

lesimogatom rólad kacskaringós

útjaid, a visszakanyarodásaid és

kimaradozásaid lekottázott szünetjeleit.

ha hazajössz és ledobod a bőröndöd,

kézen foglak, elviszlek a Tisza-partra,

nem etetlek meg, nem faggatlak,

viszlek a folyóhoz, partján vendég

vagyok én is, viszlek, benned

súlyok, könnyűség bennem, át

a városon, át a zebrák kopott csíkjain,

át a ködben úszó tereken, a sárgálló

avaron, egyenesen a hideg,

homokos parthoz,

lerúgom a cipőm, dacosan állsz,

leveszem rólad is, némán lépkedünk,

süpped a lábunk, nyirkos, hűvös

kúszik fel a vádlinkon, megyek,

húzlak magam után, súlyod

visszahúz, mégsem engedlek el,

amíg le nem érünk a vízhez,

a két kisujjunk azután is összeér.

a vízen uszadék és műanyag palackok,

ahogy a kanyarban eltűnnek,

megrándul az arcod,

a fodrokon csillog a nap,

mint csali a horgászboton,

kapásra készen figyellek: ahogy

a fodrozódás lanyhul, kisimulnak

a ráncok a homlokodon, a víz

elsodorja némaságunk, viszi

a nehezteléseid, akár az uszadékot.

Szikkad a homok, pereg lépteink után,

lábnyomodat nézem, végre hazatalálj.

Biztonsági másolat

‍

Lementem a ráncaidat.

A homlokodon árnyék, mögötte hintázik

a gondolat, fodrozódsz, figyelem.

A hajad napernyő, keskeny csigáihoz

préselem homlokom.

A szemed alján súlyok, víz nélküli tömlők,

szaporán futnak benne az erek, felszínét,

mint aszályos, agyagos földet, behálózzák

a repedések, a halványuló foltok, bőrhibák.

Ha lecsukod a szemhéjad és

mögé temetkezel, fázom nélküled.

A szájad mellett szélesedő és zsugorodó

gödröcskék. Éjszaka fényesek,

nappal síkosak, harsányak, acélosak.

A gödröcskék sóhajtanak, sírnak, vitatkoznak.

A gödröcskék bőrcsónakok, révész vagy,

átviszel, ha kell.

A gödröcskék himnuszt rendelnek maguknak,

a gödröcskék szabadalmaztatásra várnak,

a gödröcskékben elférek,

bőr a bőrhöz ér, sejtközi kapcsolat,

együtt a molekulák, rezegnek.

Összegyűjtöm a csecsemőkori gyűrődéseket

kék arcodon, a talpad vékony,

erőtlen vonalait, a combtövek nedves,

szigorú hajlatát, az áztatástól ledörzsölődő

bőrt. Te vagy a bőrsejtek mögött

a hús, a hús mögött fehérlő csont, a csontban

futó ingerület. Te vagy a sárgáslila

energiamező, foszló vonalaink kirajzolódnak.

A kusza vonalak mentén lemásollak,

mint egy térkép, olyan leszel: dombok,

völgyek, mezők, tenger és patak

görbülnek az ujjaim alatt. Érzem a tónusaid,

a vért, ahogy szállítják az erek, tódulnak

a színek benned. Figyelem, hogyan indulnak

egymás felé a vonalak. Hullámzó útjukat

szakaszonként lementem.