.svg)
Tokos Tamás: Backyard
Darázsolás
1.
Káprázat
Élőlény: fűszál, vessző, fűzfaág.
Élet: kérlelhetetlen kuszaság.
Fényesség: elszabadult kisgyerek.
Forrás: sugaras, áttetsző, kerek.
Mozdulat: hullám, inda, gurulás.
Szünet: árnyékba hajló, messzi sás.
Valóság: vízmederben kődarab.
Káprázat: szálló sziklamadarak.
2.
Szembekacagni
Amikor elhajolnál, nincs hova:
áttetsző üveglap az éjszaka.
A hajnalfolyó lassú, iszapos,
semmi esély rá, hogy majd partra mos.
Semmi esély, de erre vagy te itt:
magadhoz vonni szép kudarcaid,
küszködni folyton, végül jégre vált
szívvel szembekacagni a halált.
3.
Ágrajz
Kis naphold, babarózsa
szemhéjmosoly alatt.
Mohapillangó búsul,
a lapon nem haladt.
Csillagok szűkölése:
helyhez szegezték őket.
Szuroktavon fehér csönd,
nézi a messzeséget.
Kásás levegőéggel
kavarog a sötét.
Halvány levél vigyázza
halvány levél neszét.
4.
Ringató
Gömbölyű zúgás, fényes áradat. Fémízű suhanás, mutasd magad.
Távolodó robaj, lökhajtású hajó. Fodrozó égvized hullámát nézni jó.
Átívelsz fellegen, haladsz szabály szerint. Hullámot lát a szem, akárhová tekint.
Földhullám, ághullám, madárhullám az ég,
ringató, lengető, rejtező fényesség.
5.
Időablak
Időablak, pontos keret,
körötte végtelen sötét,
a lehet és a nem lehet
a teret nem feszíti szét,
az egyik alszik benne, míg
a másik éltet és nevel,
s ott az a leheletnyi csík,
az fölemel.
6.
Párnám alatt
Lázas gyerekkor,
itt lebeg előttem:
ujjak az ágon, láb a levegőben.
Barackvirág,
lengő diófa ága,
a kezdő képzelet rugalmassága.
Mindig van följebb,
van fa magasabb,
párnám alatt reggelre ott a nap.
Nem mindegy
Nem engedelmeskednek a megszokott szavak.
A fényes, forró járdán bogarak rajzanak.
Egész közelről nézzük őket: milyen sokan
vannak. Mozogni hoztam ötéves kisfiam.
Ragyog az égbolt, szirmot hullat a szilvaárnyék.
Bűntudatom van közben, mintha tilosban járnék.
Járőrautó húz el mellettünk, lapulunk.
Papírral mozdulunk ki, veszélyesek vagyunk.
Leírtuk, hol lakunk, hová megyünk, miért.
Kihagytam, hogy az izmos, épeszű gyermekért.
Kihagytam, hogy tavasz van, rohanni kéne kint,
kinek-kinek kora, adottságai szerint.
Bár most a falra festett katasztrófa adott.
Hány fertőzött beteg van, hány gyógyult, hány halott.
Eddig ködös-szeles bűzkatlan volt Kolozsvár,
s az észbontó tavaszba tilos kimenni most már.
Írnám, hogy jöjj, szabadság, és inkább meghalok.
De őfelőle nézve csak terjesztő vagyok.
Megjött a vég, bucskázik a bomló lombokon,
füvön, aszfalton, égen, én csak továbbadom.
Ez a legrosszabb benne: egy prüszköl, egy köhög,
számok lettünk, járkáló fertőzőeszközök.
Arcunkat nem a szájmaszk torzítja, rejti el,
hanem a kényszerűség, hogy lélegezni kell,
s nem mindegy, hogy belőlünk ami épp kiszakadt,
életet hord magával, vagy halált osztogat.
A fényes, forró járdán bogarak rajzanak.
Nem engedelmeskednek a megszokott szavak.
