Láthatatlan életek, látható hiányok

Egy fiú, Sanyi, sokszorosan terhelt felnövéstörténete. Egy család, amely sok sebből vérzik. Egy társadalom, ami meg nem tart, de biztos táptalaja a széthullásnak. A szegénység arcai és terei megszámlálhatatlanok – az elfordulás, kikerülés és nem tudás módozatai szintén.

Milyen lehetőségei vannak azoknak, akik 28 négyzetméternyi nyomorúságba szorítkozva léteznek? Ahol székből nincs elég, sem tanulni, sem enni, ahol ételből sincs elég, a hűtő fénylik az ürességtől, ahol három generáció alszik az egyetlen szobát betöltő ágyrengetegben? Legalább van tető felettük – mondhatnánk. Inkább ne.

Mikulán Dávid és Révész Bálint KIX című egész estés dokumentumfilmje 12 éven keresztül követi Sanyi és családja életét. A magukat utcagyereknek hívó kisfiúk gördeszkázás közben találkoznak a szintén deszkás Mikulán Dáviddal, aki kamerával a kezében gurul végig Budapest különböző közterein, és utcán levő embereket kérdez, hallgat, szólaltat meg. Sanyi és testvére összebarátkoznak Dáviddal, aki innentől filmes barátként van jelen Sanyiék élettörténéseiben, megismerve, értve és elfogadva a gyerekek kicsit sem békés, hétköznapi viselkedéseit, a család nehézségeit és élni akarását. A családi frusztráció, a hiányzó, éjt nappallá téve dolgozni kénytelen anya, az iskolarendszerből való kimaradozás mind-mind hozzájárulnak a nyelvi és fizikai agresszióhoz, ami végigkíséri a film alaphangulatát, ezáltal egyszerre válik hiteles kor- és élethelyzeti rajzzá, ugyanakkor nehezen befogadható valóságábrává is.

Sanyi és a testvére szerethető és szeretetre vágyó, csupa hiány közt tengődő gyerekek, tele dühvel és látszani akarással. Mikulán Dávid, aki magát elsősorban barátként határozza meg, mintha egyszerre válna a hiányzó, randalírozástól meg nem ijedő, szerető, és ami talán még fontosabb, jelen levő felnőtté. De mit ad és mit befolyásol ez a tekintet? Hogyan alakul a gyerekek térben való mozgása, viselkedése egy résztvevői megfigyelő jelenlétében? Mennyire alakítja a jelent a kamera, és van-e határ egy család életébe való bevonódásban? Ilyen és ehhez hasonló „mikroetikai” dilemmák és kérdések is felmerülhetnek a társadalomkritikai értelmezés és társadalmi kontextusba helyezés mellett.

A filmnyelv és az alkotói jelenlét megőrzi és megteremti a szereplői méltóságát, érvényesíti létezésüket és sokféle szempontból gazdagítja is azt. Az alkotókkal készített interjúkból, podcastokból beleláthatunk a keletkezéstörténetbe, és megtudhatjuk, hányféle művészetpedagógiai, participatív ötletet valósítottak meg a gyerekekkel közösen.¹

Egy ilyen kreatív, játékos, sokrétű jelenetben Sanyiék gördeszkán fekve, krétával a kezükben szaladnak végig a városon, közben a krétával folytonos vonalat rajzolnak az utcákon. A film ritmusa a deszkázás ritmusa, az élet ritmusa. Aztán a kréta kiesik a kézből, a vonal megszakad. A jelenet mintegy szimbolikus életútrajz – mi történik a törésekben, törésekkel? És mi a törésekig?

A KIX kendőzetlen, nyers, utcai, a gyerekek egyedül maradnak, vagy mindig is egyedül voltak. Mégis szerencsésebbek sokuknál – jelen vannak olyan kívülről jövő fiatal fiúk, akik igazán kíváncsiak rájuk, és nekik adják az idejüket. De a jelenlét, a társaság, az alternatív életlehetőségek felkínálása nem bizonyul elégnek. Sanyi és barátai kiskamaszként heccből felgyújtanak egy matracot, aminek következtében leég a Ráday-kollégium és bent hal egy ember. Innen már képben vagyunk – jön a biztosan sokak által ismert magyar csatorna esti rendkívülije kamaszokról, akik megöltek egy embert. Kamaszokról, akik névtelenek, csellengők. Ujjal lehet mutogatni rájuk, megvetni, bűnbakot képezni. Aztán megjelenik a KIX, és a sok évvel ezelőtti tragédia „mögötti” emberek testet öltenek. És életet. Sanyi az egyik elkövető, az a Sanyi, aki csillogó szemmel, taknyos orral, cserélődő fogakkal kapálózik a figyelem után, az a Sanyi, akinek ugyanannyi járna, mégsem kapja, aki neveli a legkisebb testvérét, aki az utcára menekül az otthoni dolgok elől, az a Sanyi, aki ütvefúrót ragad, hogy helyrehozza a mosdót és elkerülje a családból való kiemelést. Az a Sanyi, aki vezetett improvizációs gyakorlaton keresztül narráló hangja is lesz az eseményeknek, így mintha egyszerre lenne megélője és külső szemlélője is. Az a Sanyi, aki sokkal több bűnbaknál, bűnelkövetőnél, csellengő fantomképénél. Mintha a tragédia kikerülhetetlen lett volna. Kikerülhető?

Mi az erősebb, a sors vagy az akarat? Kamera közelít, padkán ülő, megviselt arcú hajléktalan ember belenéz: a sors. Egyértelmű. Ez a mondat mintegy keretbe foglalja a létlehetőségeket, ívet rajzolva a felnövés- és fejlődéstörténetnek. A sors vagy az akarat?

A kérdés bár nyitva marad, a KIX-et nézve mindkét irányba vezet út: Sanyi egyszerre lesz saját sorsa áldozata és tevőleges, cselekvő alakítója is életének. A hozomány, a családi örökség, ami Sanyi mellett sokaké még, és ami elhangzik a film zárójelenetében, Sanyi bírósági vallomásában rendszerszintű mulasztás, nehéz teher. Sanyi viszont sokszorosan terhelt batyujával együtt munkába áll, önálló életet kezd, megérti és megbánja akaratlan tettei következményét, ez pedig merő erő és akarat. Bárcsak jól állnának össze a csillagok.

KIX, magyar–francia–horvát dokumentumfilm, 92 perc, 2024. Rendező: Mikulán Dávid, Révész Dávid. Operatőr: Mikulán Dávid. Vágó: Yaël Bitton, Szalai Károly. Zeneszerző: Kalotás Csaba.

Jegyzet

¹                  Ld. pl. https://magyar.film.hu/filmhu/podcast/filmhu-podcast-102-mikulan-david-es-revesz-balint.html

‍