Lépcsőn

De biztatgat egy távoli mosoly:

Fent, vagy lent, – kikötünk valahol.

(Reményik Sándor: Az örök liften)

Csorba mosolyú lakónegyed ez,

rendezetlen fogsorában a tömbök

sárga metszőfogak:

nappal pasztellzöld a portól a föld,

és éjjel se látni csillagokat.

         Most nézd meg,

         itt akarunk mi megöregedni?

A klinika mellett plázák és

temető, fölötte balkonok,

előtte autók dudálnak – 

földszinten a recepció,

lift nem jár itt, ezek

nem olyan Dallas-házak.

Ha van örök lift, csak az jár,

hangját még nem hallhatom,

látom, ki-be lépnek kapuján

ápolók koszos parafatalpakon.

Ha van örök lift, hát járjon,

duruzsoljon, ha így rendeltetett:

megcsillan a fényben, ahogy

kapuit bezárja, és szerre

elhordja minden szerettemet.

Megannyi világ-emeleten

sok rossz szomszéd,

bizonygatja a másiknak, jól van,

egyenetlenül jár a Mindenség-motor,

biztos túl sokat állt a dugóban.

         Most nézd meg, innen fentről ez a lakónegyed

         olyan, mint egy processzor:

         idő kérdése és felforrósodik.

Ha jár is örök lift

az emeletek közt, mégis

mennék inkább gyalog,

s ha a sok rossz szomszéd

megjegyezné: szemtelen vagyok,

bevárlak majd valahol,

legyünk együtt azok.

Bevárlak majd valahol

a lépcsősorok között,

ha azt mondanák, az örök lift

épp akadályba ütközött.

         Te maradnál, én mennék,

         mennék, de te maradnál,

         valóban van örök lift,

         néha mégis vacakol –

         De biztatgat egy távoli mosoly:

         Fent, vagy lent, – kikötünk valahol.

‍