Létezik másfajta világrend is

Selyem Zsuzsa Moszkvában esik. Egy kitelepítés története című új prózakötetének kiindulópontja nagyapja diktafonra mondott élettörténete. Ez a történet (többek között Beczásy István és családja a Gheorghiu-Dej-i kommunista diktatúra alatti meghurcolása, kisemmizése, kényszermunkára ítélése) a vasfüggönyön innen igazságszolgáltatás, azon túl a kapitalizmus ürügye; felnagyítva: a zsarnoki hatalommal szembeni egyén egyetemes mítosza, kicsiben: a román történelem elnagyoltan lejegyzett bekezdése. Ugyanígy Beczásy a dálnoki hadiözvegyek szemében hős, az elvtársaknak meg népnyúzó burzsuj. És hát a libamáj parfait is, „ha nem a liba felől nézem, akkor pompás falat” (29.). Itt álljunk meg. Ez így csupa 1-es és 0-s, dichotómia mindenütt, enyém–tiéd, jók–rosszak, pénzt vagy életet, regény vagy novelláskötet. Többek között: mert az elvárt cselekményszerkezet, alaphang és nyelv ellenére itt bizony összlényi (vö.: össznépi) kavalkád van, humán/állat/növény elbeszélők váltják egymást, a nyelv nem keveri a regisztereket, hanem maga a regiszterek keveréke, folyama, találkozási pontja, meg vannak még intertextusok, betétdalok, utalások a számomra befogható kultúra minden irányába, és olyan humor, a nevetés olyan fajtája, amilyennel még az életben nem találkoztam.
Akkor kezdjük az elején: „Egy rémálom, ami majd jól végződik.” (7.) Ma halt meg anyám típusú kezdőmondat, mert benne van a könyv szemlélete, hangulata, sőt ez esetben még narratívájának íve is. Akkor sem kell továbbolvasni, ha az itt megkreált nyelv oppozíciókat feloldó működésére szeretnénk példát találni: mert ha egyszer rémálom, akkor legfönnebb véget érhet; ha meg jól végződik, akkor nem lehet szó rémálomról. Mivel nem kell két tényállás között igazságot tennie (most akkor rémálom vagy nem rémálom?), például ilyen új helyzetekről is képes közvetíteni – erről a technikáról nemsokára. S a kezdőmondatban, ahogyan az egész könyvben, van egy nagy adag őszinte és a legkevésbé sem naiv életigenlés is.
Szóval, ezt mondja az egyes szám harmadik személyű elbeszélő a legelső fejezetben, hogy Luka László, az akkori romániai pénzügyminiszter ebben reménykedik – s gondolom a mondat ugyanúgy vonatkozik az aznap megejtendő vadászatra, ahogy élete egészére is. Beczásy úgy kerül a képbe, hogy Luka az ő, akkor még birtokában lévő földjein szándékszik vadászni. De ahogy indul be a történet, erről a szokványosnak tűnő E/3 elbeszélőről kiderül, hogy nem is olyan szokványos, például ő-zi a nyulat meg ilyeneket mond: „Az állat vagy mi felbukott” (10.). Aztán a fejezet végén jön a mondat, ahol az elbeszélés nézőpontja szétcincálja az idő, tér, tudás, nem-tudás, jövő, múlt, ok és okozat viszonyrendszereit, nincs nullpontja ennek a Lillian-perspektívának (Lillian: Beczásyék nagyobbik lánya, aki később többször is feltűnik, de ennek a hihetetlenül izgalmas karakternek a traumája épp azáltal van közvetítve, hogy nem beszél, csak még itt, egy mondat erejéig, franciául). Lillian nagytotáljának drámája abban van, hogy ő az, aki „[...] látta, hogy minden tele van örömmel és tele van fájdalommal” (14.); a felnőtt, rendkívül művelt, több nyelvet beszélő, magas beosztású férfiak és nők társaságában csak a hangtalan kislány tekintete képes befogadni a világot úgy, ahogy van.
Továbbhaladva kiderül, hogy az első fejezet végén az elbeszélői nézőpont által áttört téridő- és tudásmarkerek az elkövetkezőkben sem fognak visszatérni a korrelációk elvárt medrébe, ez nem kicsapongás, hanem a könyv narrációs technikájának igazi kezdete. A második fejezetet már egy feketerigó meséli, majd a többit sorban így: gyöngybagoly, Selyem, légy, Lux – Beczásyék kutyája, Beczásy, poloska, macska, Zina/Juci – Beczásy felesége, hemlokfenyő. Közben ezek az elbeszélők olyan tudásapparátust mozgatnak, amelynek nem lehetnének birtokában: mondjuk a Wass Albertet idéző nagybácsi, aki éppen egy, akkor még meg nem írt bölcsességgel jómagyarítja a fiatal Beczásyt; mondjuk a latin tudását villogtató légy; vagy az atombomba-kísérletekről mesélő macska. Ebből a felsorolásból úgy tűnhet, hogy anakronizmusok mindenütt, a legnagyobb hatásfokon működő mindentudás, mindenhol káosz és véletlenek. Miért nem veréb, lucfenyő, bolha, ló stb.? Egyáltalán, hogy jönnek a kitelepítéstörténetbe az állat- és növényelbeszélők?
Ezt is kezdjük inkább az elejéről. Modern találmány annak a láthatóvá tétele, hogy nem csak egy nézőpont létezik, hogy egy történetben máshová esnek a hangsúlyok aszerint, ki meséli. Posztmodern felülírása ennek, hogy a nézőpontokat egymással ütköztetni lehet, már-már kizárásos, vagylagos alapon, hiszen a világot plurális igazságok sokasága uralja, és sajnos mindig választani kényszerülünk: nem látjuk egyszerre a nyulat is, meg a kacsát is. Az érzékenységnek egy teljesen új formája, mivel mindezeket már tudja, nem fog még több időt és energiát pazarolni arra, hogy az így széttöredezett világban tovább keresse a legigazabb perspektívát, ami azt akarná elhitetni, hogy ő mindent belát: végérvényesen fixálni a tekintet a nyúlon vagy a kacsán. De ezen egyáltalán nem bánkódik, nem esik letargiába. Nem elérhető a végső igazság és nézőpont, inkább megpróbálja újraegyesíteni a világot, kizoomolni, de azzal az előfeltétellel, hogy folyamatosan felhívja rá a figyelmet, hogy a világ tényleg darabokból tevődik össze, ráadásul olyanokból, amik nem mindig kompatibilisek egymással, és ez így oké: nyúl is, kacsa is, bár sosem láthatjuk őket egyszerre.
Madártávlat, ami nem lát be mindent, de ez nem szegi kedvét, hogy tovább repüljön, miközben folyamatosan azt csiripeli: hahó, én csak egy (madár)távlat vagyok.
Akkor a feketerigó így jön be a képbe? Jaj, dehogyis. Sokféle hozadéka lehet a fent vázolt érzékelési struktúrának. Selyem ott újít és csavar a dolgokon, hogy eddig még soha egymás mellé nem helyezett körülmények segítségével új állapotokról, tényállásokról, élményekről számol be. És mindezt úgy csinálja, olyan finoman és precízen, hogy azt hihetjük, a kaotikusban éppen a véletlent értük tetten. Ennek az új technikának nemcsak az (1.) elbeszélésre, hanem a (2.) nyelvre is közvetlen hatása van, másfelől a (3.) humor forrása.
(1.) A feketerigó: két résszel odébb Selyem E/1-es fejezetéből tudjuk meg, hogy a diktafonra mondott élettörténet hanganyagán a nagyapa mellett ott fütyörészik egy feketerigó is. Valószínűleg ezért ő az elbeszélője a második fejezetnek, ami a Beczásy család örmény származásáról mesél, majd letelepedéséről Háromszéken. De hát ez a rigó egy kis bestia. Bevallja, hogy egy-egy kiszínezett részletet ő tesz hozzá a történethez, sőt még ilyeneket is mond: „mert tőlünk tanul az ember énekelni, a víz minket, rigókat tükröz, a faág minket ringat, ó, hatalmas szeretet! A világ azért létezik, hogy a fészkünk legyen.” (17.) Itt az állatok lehetnek épp olyan én- és fajközpontúak, mint azok, akik ezeket a fogalmakat kitalálták, mindegyik bestiális a maga módján. Talán a poloska a leginkább, aki következetesen a táplálékként utal az emberre, a légy kiröhög bennünket lassúságunk miatt (mint nekünk a tetű, úgy mi a légynek: „náluk a szarakodás egészen mást jelent, mint nálunk” (48.)), a macska rettentő kevés okot lát, hogy valamiért is tiszteljen minket; az összes állatelbeszélő közül egyedül Lux közeledik szeretettel gazdái felé. Itt nem ravaszdi rókák és ügyi-fogyi bocsok mesélnek, akik egy-egy morális tanulsággal jutalmaznak meg a történet végén. Sőt az antropomorfizáció is következetes (ön)elbeszélői stratégiával van visszavonva, mert mindig akad egy rövid, de pontos biológiai vagy környezetspecifikus önjellemzés, ami nem enged a képzeletbeli domesztikációnak.
De akkor nézzük meg a káosznak tűnő véletlenek és szubtilis kapcsolatrendszerek működését például a könyv címére vonatkozóan. A Duna [1954] című fejezet vége felé, amit egy macska mesél, ez a vicc hangzik el: „Volt az a vicc, hogy felhívják a jereváni rádiót. // Kérem szépen, meg tudják mondani, miért sétál Anna Pauker esernyővel Bukarest utcáin, mikor hét ágra süt a nap? // Hogyne kérem: mert Moszkvában esik.” Majd, ez már nem a vicc része, de így folytatódik az elbeszélés: „Kongóban esik. Monróviában esik, Bagdadban esik, Fallúdzsában esik, Jeruzsálemben esik, Bissau-Guineában esik.” (90.) Mi van? Éppen a rigós fejezet végén található a legelső jereváni rádiós vicc, ezek meg szocialista találmányok, amik általában azzal csattannak, hogy egy lényeges különbséget apró módosításként tüntetnek föl. Miért éppen ott halljuk először? Hát mert örmény származás: Jereván. Itt macska mesél, a szöveg pedig igaznak tartja (vö.: willing suspension of disbelief) a mondást, mi szerint kilenc élete van. Mindezt azért, hogy hivatkozni tudjon olyan eseményekre, amik nem az aktuális Duna-menti életében estek meg, és hát van itt minden: Beczásyék dobrudzsai kényszermunkája mellett hidegháború, atombomba, koncepciós perek, kivégzések, árulások. Mikor ez már felsorolásba megy át, mindegyik ilyen történetét azzal zárja, hogy „Today it’s raining in paradise.” Mi van? Hát az, hogy ez egy Manu Chao-dalból vett sor, és ebben a számban éppen azok a városok (háborúk, de legalább fegyveres atrocitások helyszínei, ahol dúl a korrupció, terrorizmus, nem egy esetben a demokráciának álcázott önkényuralom) vannak megnevezve, amiket a vicc utáni véletlennek tűnő felsorolás megemlít. Szóval így megy ez itt: egymástól kilométerekre, évekre, médiumokra, kultúrákra lévő dolgok kerülnek egymás mellé és megmutatkozik közös nevezőjük. Valami közös: itt és most a végtelenül kiszolgáltatott emberi életek.
(2.) A nyelvben szintén valami hasonló történik. Ugyanebben a fejezetben mondja a macska, hogy amíg a szülők Dobrudzsában dolgoznak, hiába küldik el majdnem teljes keresetüket, előfordul, hogy a lányok éheznek. A kisebbik lány, ahogy megkapja a pénzt, a cukrászdába megy, és három bombát, három süteményt rendel, amiktől aztán mindig megbetegedik, olyan cukrosak. A macska így kommentálja: „Beczásy és Zina társaságában tulajdonképpen nincs honnan tudnom, úgyhogy semmi sem gátol meg abban, hogy azokat a süteményeket, amiket Tányicska havonta egyszer következetesen magába diktált, Szerkentyűnek, Kisfiúnak és Kövér Embernek nevezzem.” (90.) Az atombombák neve egybeesik a süteményekkel: hatalmasat és parányit, monumentálist és jelentéktelent, „a gonoszt és az édest” – ahogy Nádas írja a fülszövegben – képes egymással kölcsönösen megfeleltetni ez a nyelv.
(3.) És ebben van a humor forrása is: Bahtyin felől valami karneváli, vásári. Viszont a fenti példáról nem tudom eldönteni, hogy a bombák lefokozása történik, vagy a sütemények felfokozása (bombákká). Én azt mondanám, hogy Selyem a humor új formáját találja ki: itt a dolgok átfokozása megy végbe. Mert a lefokozás esetében az uralkodó igazság és a fennálló rend, a komoly és magasröptű ugyan alászáll az anyagi-testi valóságba, s ez ideiglenesen megbontja a hierarchiát, de nem tagadja: a karnevál legfönnebb pár hétig tart. Viszont Selyem egyszerre túloz és zsugorít, amíg a dolgok egyforma nagyságúak, egyforma fontosak nem lesznek: az egymásmellettiségen van itt a lényeg, ami képes így megmutatni, hogy nini, a káoszban ott vannak az egybeesések is. Például az elcsépelt közmondást fokozza át és helyezi új perspektívába a légy azon mondata, hogy „csak az én zümmögésemet lehetett hallani.” (48.) A kedvenc példám mégis Zinától: „Ha lehull a vasfüggöny, nem tudom, milyen kád lesz ott.” (96.) A vasfüggöny mint az Európa hidegháborús határait kijelölő gigantikus metafora, bekerül az egyszobás barakkba, ahol a fürdőkád, jobb híján, függönnyel van elválasztva a tér többi részétől. Képzeljük el ezt az élethelyzetet, amikor a feleség ezt vasfüggönynek nevezi. A humor olyan működése ez, ahol a bal kéz nevettet, a jobb közben meg öklözi a rekeszizmot.
Mondanom sem kell, hogy amikor a dolgok így tevődnek egymás mellé, megszűnnek a ranglétrák: itt és, és, és van – ne feledjük, a világ tele van örömmel és fájdalommal, nem pedig örömmel vagy fájdalommal. Szóval, mennyire szól ez a történet a kommunizmusról, a Beczásy családról, Beczásy diktafonra mondott élettörténetéről? Az elsőtől az utolsó betűig csak erről szól. És mennyire szól minden másról, kacagásról és bánatról, a világról, fölöslegesen lemészárolt nyulakról és emberekről, történelemről, arborétumokról és ginkofákról? Az elsőtől az utolsó betűig csak erről szól. Ezt is tudja ez a könyv, mert megmutatja, hogy létezik másfajta világrend is.


Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik. Egy kitelepítés története. Budapest, Jelenkor, 2016.