Létszámkorlát

Székely Ian: Cím nélkül
Esik az eső. Szvoboda Szent Medárdra gondol, akit egy repülő sas védett volt meg az elázástól. Az elmúlt évet összkomfortos kockájában töltötte, a felhalmozott készletekből élt, és a régi szép idők emlékeiből, nem érintkezett senkivel, a közösségi hálón sem kukkolta, kire hogyan hat a bezártság. Sokat olvasott és merengett, testét tornával tartotta karban. A szomorúságot és a magányt a mozgás nem űzte el, a kezdetben kényelmes elszigetelődés pár hónap múltán elviselhetetlenné lett, mint a kaloda. Ő, aki korábban bármiféle eseményre szorongva ment, attól tartva, hogy az emberek megérzik rajta megmagyarázhatatlan félelmeit, azon kapta magát, hogy társaságra, sőt, tömegre vágyik, elvegyülni kíván, tobzódni, ellazulni, slágereket óbégatva őrülten táncolni, harsogva olvasni fel verset, színdarabot, röpcédulát, meséket, dalszöveget idegeneknek.
Ünneplő ruhába öltözött és elindult. Az utcákon, tereken hallgatózott, hogy miről beszélnek a népek, hátha megtudná, kik ma a hívek és kik az ellenségek, mihez tartsa magát, de arra jutott, hogy a népek elmeállapota rosszabb, mint a bezárás előtt. Egyszerre félnek attól, hogy ennek soha nem lesz vége, és attól, hogy vége lesz. Szvoboda arra jutott, hogy az elmúlt év során valamiféle salak gyűlt fel az emberekben, mint a folyók partján a szemét. De mindenféle érzés is kikívánkozik belőlük, és olyanok érintik meg egymást, akik azelőtt soha, kedélyes beszélgetésbe elegyednek azok, akik korábban ügyet sem vetettek egymásra.
A népek furcsa kifejezéseket használnak, a jó ég tudja, ki találta ki őket, talán a hatóságok. Oltakozás, incidencia, létszámkorlát – sorolják. Hogyan fest vajon a korlát, amely a létszámot korlátozza? – tűnődött Szvoboda. A jegyárus néni a színház halljában felvilágosította erről, és még sok minden másról is. Például arról, hogy siessen ízibe oltakozni, mert egyébként a korláton kívül kerülhet. Szvoboda diszkréten meglobogtatta az oltási igazolványát, mire a néni fellélegzett, kijött a kuckójából, és alaposan megölelgette. Menjen, fiacskám, éljen minél többet. Habzsolja a kultúrát, mert lehet, hogy holnap újra rács mögé terelik az emberiséget, addig is töltekezni kell. Ugyé hallotta, hogy ünnepi könyvhét van a városban? Magának ajándékozom a nagykanalamat, ilyenkor az dukál. Induljon, fiam, ne késlekedjen, és terjessze úton-útfélen, hogy bárki bármit is mondjon, a világ a könyvek által ment elébb – ma este én is ezt súgom minden néző fülébe, akit a helyére kísérek. Bátorság, fiam, bátorság – biztatta, és Szvoboda elindult, hogy a kanállal vezényelve harsogja majd az éjszakai téren: Egy újabb szellem kezd felküzdeni,/Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt/S gyümölcsözőbb eszméket oltani,/Hogy végre egymást szívben átkarolják,/S uralkodjék igazság, szeretet.1 1 Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban