Meccs a dombon, sör nélkül, megázva – interjú Csibi László dokumentumfilm-rendezővel

Tavaly mutatták be Szabadság a hegyen című dokumentumfilmedet, amely nagyrészt Péter László szociológus Szabadság a hegyen. Tiltott labdarúgás Ceaușescu Romániájában című tanulmánykötetén alapul, illetve részben ennek a kötetnek a filmváltozata – Péter László pedig a film narrátora és interjúalanyainak beszélgetőtársa is. Téged hogyan talált meg ez a téma? A könyv volt a fő inspirációforrásod, vagy személyes elképzelések és a könyv, azaz Péter László kutatásának témája és eredményei vezettek ahhoz, hogy ezt a filmet megrendezd?

Szerencsés találkozás volt még a koronavírus-járvány idején, egy online konferencián volt alkalmam hallgatni Péter Laci előadását, amely egy húszperces, tömör – mondhatnám, hogy a film szinopszisaként is működő – időutazás volt. Személyes érintettségem okán, még ma is emlékszem, nyolcéves kissrácként hogyan sóvárogtam 1986-ban a mexikói foci-vb meccsei után, bár Székelyudvarhelyen a tömbháznegyedben nem sok lehetőség adódott, hogy azokat megnézhessem. A vb-meccsek helyett többnyire „hangyafoci” jutott nekünk, mert nem igaz, hogy a felnőttek nem próbálkoztak, de a maszek antennájuk közül egyik sem vált be igazán. Nyilván, ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna olyanok, akik sikerrel jártak – hiszen erről is szól a film –, de az én szűkebb környezetemre ez nem volt jellemző. Amikor az előadást hallottam, a csatlakozás érzelmileg is működött, Laci kutatásaiban saját élményeim elevenedtek meg, azonnal írtam a chatben, hogy szeretnék találkozni vele, úgy gondolom, a története film után kiált. Ismerte a Nussbaum Lászlóval készült filmemet, így a közös elhatározás viszonylag rövid időre meg is született. Eleve úgy képzeltem el a filmet, hogy annak Laci is részese lesz, főleg, miután az azonos címmel megjelent könyvét elolvastam. Korábbi filmjeimet is az interdiszciplinaritás jegyében készítettem (a rendezés mellett a történész szerepébe is kényszerültem), viszont ez a dokumentumfilm adott első alkalommal lehetőséget arra, hogy egy múltbeli jelenséget társadalomkutatói szempontból is elmélyültebben vizsgálhassak meg. Úgy gondolom, a jövőben szeretnék még így dolgozni.

Van egy ehhez kapcsolódó, talán személyesebb kérdésem is: miért a dokumentumfilm útját járod, ha fogalmazhatok poétikusan?

Elég hamar felismertem, hogy amennyiben dolgozni szeretnék, számomra a dokumentumfilm a járható út. A magányosan alkotó dokumentumfilmesek képe sem véletlenül alakult ki az évtizedek során, bár nem szerencsés munkamódszer, de mégis ez az a műfaj, amelyet különböző fázisaiban egyedül is lehet művelni. Szeretünk a Janovics-féle filmgyárra hivatkozni, de a híres színházigazgató és „filmgyára” óta sem született meg egy olyan közeg, amely a szárnybontásban a hazai alkotókat úgy tudná felkarolni, hogy ambícióiknak teret, szakmai és anyagi fedezetet biztosítana. A különböző támogatások, ösztöndíjak hasznosak, sokat segítenek, de lássuk be, Erdélyben nem létezik filmes ipar, annak ellenére, hogy szeretünk úgy viselkedni, mintha nem a földön üldögélnénk a Budapest és Bukarest nevű székek között. Pár évvel ezelőtt erről a Filmtettnek nyilatkoztam,¹ az ott elhangzottakat máig érvényesnek tekintem, lehet csemegézni abból is. Ha már a lapszám tematikája a futball, megengedem magamnak a focis hasonlatot: szűkebb régiónkban – amit az egyszerűség kedvéért hívjunk Erdélynek – számtalan tehetséget ismertünk, de azok, akik profi körülmények között játszanak/játszottak, kivétel nélkül mind távoli országok csapataiban tehették meg.

A Szabadság a hegyen, amellett, hogy bemutatja, hogyan játszották ki a rendszert a fociért rajongók, megmutatja magát a rendszert is, annak visszásságait és sajátosságait. Nem először nyúlsz ehhez a korszakhoz, A szocializmus hátsó bejárata című 2022-es filmed Nicolae Ceaușescu hatalomra kerülésének pillanatától az 1989-es fordulatig követi nyomon a romániai magyar sajtó alakulását, a ráhelyezkedő nyomást, cenzúra és öncenzúra kérdését vizsgálja visszaemlékezéseken keresztül. Nem tudom, jól „olvasom-e” a filmjeidet, számomra mindenikben létezik egy hangsúlyos szál – az ellenállásé –, gondolok itt a Nussbaum 95736 vagy az Édes Erdély, itt voltunk című alkotásaidra is. Dokumentumfilmesként hogy gondolod, a társadalmak vagy a közösségek mindig képesek arra, hogy az adott elnyomó rendszerben megtalálják a szelepeket, amelyeken keresztül szabadon lélegezni tudnak – ha csak ideig-óráig is?

Az, hogy mit gondolok az adott korszakokról, bízom benne, hogy mind benne van a filmjeimben. Nyilván azért, mert egyik-másik téma érdekel, még nem válok annak szakértőjévé, ezért is igyekszem inkább alulnézetből közelíteni. Imádom az oral history gyűjtéseket, ezek azok, amelyek „életszagúvá” tehetik a történeteket. A Nussbaum és főleg az Édes Erdély filmek esetében nem az ellenállás volt számomra a vezérmotívum, annál inkább az, hogy valami olyasmi készüljön, ami ellensúlyozza mindazt, ami a magyarországi médiatermékek által a legtöbb esetben torzítva kerül feldolgozásra. Gondoljunk csak az elmúlt évtizedekben a második bécsi döntés kapcsán készült számtalan televíziós feldolgozásra, amelyek nagyban hozzájárultak egy hamis, mondhatni elképzelt Erdély-képhez, amelyet az arra fogékony közönség számára évi rendszerességgel legyártanak. Érdekes módon A szocializmus hátsó bejárata alapötlete pont, hogy nem az ellenállás, hanem az alkalmazkodás kapcsán fogalmazódott meg. Budapesti otthonában rendszeresen felkerestem Erdélyi Lajost, aki az 1970 májusában történt nagy árvíz kapcsán idézte fel, hogy mennyire nem mert bizonyos fényképeket elkészíteni. Laló konkrétan azt az esetet idézte fel, amikor a marosvásárhelyi pionírokat Nicolae Ceaușescu fogadtatására kirendelték. A diákok egész nap álltak térdig a vízben-sárban, mire a főtitkár elvtárs combjáig érő gumicsizmában délután végre megérkezett. A várakozó gyerekek képe olyan, amelynek értelmét nem látta elkészíteni, mert közölni semmilyen formában nem lehetett volna. Egy hosszabb anekdotázást követően fogalmazódott meg a film gondolata, amelyben a humor mellett, ez igaz, a túlélési technikák bemutatására is sor került. És igen, a Szabadság a hegyen pont erről szól, hogy legyen bármilyen elnyomó, örök életűnek tűnő egy rendszer, egyszer léket kap, és ha eljön a pillanat, a szelepet már nem lehet visszaerőltetni, ha a friss levegő szele megérinti a tömegeket, onnantól nincs megállás. Örülök, hogy megadatott az élmény, hogy magam is megélhettem ezt az érzést.

A diktatúra éveiben a tiltott meccsnézés, maga a foci egyfajta szabadulás- vagy szabadságélményt jelentett. Hogy látod, változott a labdarúgás (vagy tágabban a tömegsportok) szerepe a demokráciában, milyen szerepet tölt be ma a korábbihoz képest?

Nagyon rövid válaszom van erre a kérdésre. Filmemben elhangzik, hogy „most, sörrel a tévé előtt nem olyan jó a meccs, mint kint a dombon, sör nélkül, megázva…”. Azt gondolom, ez az egy mondat tökéletesen leírja, hogy milyen módon változott meg a világ. A közös, hegyi meccsnézés egy olyan jelenség volt, amely visszahozhatatlan, bár napjainkban is megfigyelhető, hogy milyen ereje van a közös szurkolásnak. Idén ezt valószínűleg ismét meg fogjuk élni, hiszen nemsokára elrajtol a labdarúgó-világbajnokság. Bár a közösségi élményt most is biztosítani képes, szerencsére, nemzeti identitásunk megőrzése, erősítése már nem korlátozódik pár focimeccsre.

Ha már itt tartunk: mit gondolsz a foci nemzeti identitásban betöltött szerepéről (főleg kisebbségben)?

Azt gondolom, hogy a focinak – és a filmemhez gyűjtött interjúk is erről tanúskodnak –, főleg a nyolcvanas években, rendkívüli szerepe volt a nemzeti identitás erősítésében, ahogy az a filmünk végső konklúziójaként el is hangzik. Beszédes, hogy adatközlőink kivétel nélkül a magyar válogatott meccseit tudták elsősorban felidézni, mindazt az érzelmi hullámvasutat, ami annak sikereivel és kudarcaival járt. A forgatások során Péter Lacinak volt egy érdekes megfigyelése, éspedig, az összes interjúalanyunk a „mi” névmást használta a magyar válogatott kapcsán. Nyertünk, kijutottunk, kikaptunk, jól játszottunk… ez a mai napig érvényes, azt gondolom, nem változott, és nem is fog.

Hogyan „toboroztátok” az interjúalanyokat: személyes ismeretségi körre támaszkodtatok, vagy igyekeztek reprezentatív mintát adni?

Az interjúalanyok toborzása komoly munkát jelent, sajnos általában a huszonötödik órában szoktunk felébredni, hogy annyi gyűjtenivaló lenne még. Az elmúlt tizenöt évben számtalan beszélgetést rögzítettem, és ezek rendre felértékelődnek, mivel az adatközlők közül sokan itthagytak minket. Amikor egy filmet tervezek, két kérdésre keresem a választ: ki fog szerepelni benne, és hogyan fogom illusztrálni azt. Mondhatom, hogy korábbi filmjeimnek köszönhetően is sikerült elég nagy ismeretségi hálózatot építenem, elsőként mindig ehhez fordulok, ha egy új projekthez adatközlőket keresek. Nagyon bevált az „ismerősöm ismerőse” módszer, nagyon sok telefonálással, levélírással jár ez a dolog. Természetesen a Szabadság a hegyen preprodukciós fázisában is arra törekedtem, hogy lehetőleg belső-Erdély minden területe valamilyen módon megjelenjen benne: ehhez kerestünk interjúalanyokat Székelyföldön, Mezőségen, Kolozsvár és Bánffyhunyad vonzáskörzetében, valamint a szórványban is, azt gondolom, többé-kevésbé ez sikerült is. Ami nehézséget okozott, hogy sokaknak már nincs konkrét eseményhez köthető emlékük – ahogy az egyik személy fogalmazott, „ha tudtam volna, hogy maguk majd negyven évvel később jönnek, hogy erről kérdezzenek, esküszöm, igyekeztem volna semmit sem elfelejteni”.

A film végén egy rövid ajánlás olvasható, így hangzik: Édesapám emlékének, akinek az 1986-os vb idején nem sikerült a bolgár tévé jelét befogni. Mit jelent neked a foci, milyen személyes emlékek kötődnek ehhez a sporthoz? Vagy kérdezem másképpen, milyen volt gyermekként, és milyen most? Mi változott?

Előbb említettem, hogy gyermekként mennyire szerettem volna az 1986-os vb meccseit látni, gondolom, nem voltam egyedül ezzel, hiszen egy fiúnak – főleg abban a korban – az egyik szórakozási forma mindenképpen a foci volt. Vasárnaponként meccsekre jártunk, emlékszem, a városi stadion rogyásig megtelt, a Dzsungel vendéglőtől a bejárati kapuig kígyózott a sor, főleg, amikor a BEK-győztes Steaua barátságos meccset játszott az udvarhelyi Haladás (Progresul) csapatával. Szerintem az volt a pillanat, amikor a várost ki lehetett volna rabolni, mert mindenki a stadionban és annak kerítésén lógott, hiszen látni szerette volna a friss Európa-kupa-győztes csapatot Bölöni Lászlóval az élen. Felnőttként nyilván más dolgok válnak prioritássá, és ami a Szabadság a hegyenben is elhangzik, hogy ma, amikor több száz csatornán szinte az összes európai bajnokság fogható, a hazai mellett az angol, olasz, spanyol, német liga nézhető, akkor nehezen érthető, hogy mit jelentett a nyolcvanas években az elszigeteltségben egy focimeccs. Ma már a vb-meccsekre redukálódik a figyelmem, bár idén ezt is nehéz lesz követni, hiszen az amerikai kontinensen rendezendő torna meccseinek nagy része számunkra kedvezőtlen időpontban kerül majd sorra.

Mesélj kicsit a filmezési technikákról, illetve a film zenéjéről, amelyet Venczel Péter készített, akivel sokadjára dolgozol együtt.

A filmezéstechnikáról nincs sok, amit mondanom, igyekeztünk a „beszélő fejes” módszert kerülni, eredeti, egykori meccsnézőhelyeken forgatni, ezek rendre egy magaslat vagy dombtető voltak. Az érzékeltetés okán sok drónfelvételt készítettünk, hiszen így jobban meg tudtuk mutatni, leírni az adott helyszínt. A filmhez Venczel Péter írt zenét, vele korábban A szocializmus hátsó bejáratán dolgoztunk együtt, illetve az ősszel itthon is bemutatásra kerülő Yalla, yalla című dokumentumfilmemnek is ő jegyzi a zenéjét. Fontosnak tartom, hogy a filmekben a zenének ne alárendelt szerepe legyen, számomra legalább annyira fontos, mint a jó kép. Péter hamar meg szokta érteni, hogy mit szeretnék, és ami ennél is fontosabb, képes elviselni akkor is, amikor sokadjára kérem meg, hogy egyik-másik részhez egy új dallamot írjon. Nem utolsósorban a kiváló alkalmazkodási képességeit említeném, a már említett Yalla, yalla című filmhez kiváló, az arab világot megidéző zeneszámokat hozott. A filmtörténelemben sok alkotópárost ismerünk, olyan rendező–operatőr vagy rendező–zeneszerző párosokat, akik több évtizeden át, több filmen dolgoztak közösen. Ezek nagyon fontosak, nagyon értékesek, hiszen mi lehet annál jobb, mint amikor olyan alkotótársad van, aki képes a fejeddel gondolkodni, pontosan tudja, érzi, hogy mit akarsz.

Végezetül pedig a tanári munkádra kérdeznék rá, konkrétan arra, hogyan, milyen módszerekkel lehet dokumentumfilm-készítést tanítani, hogyan viszonyulnak ehhez a műfajhoz a diákok – és persze az örökzöld: van-e utánpótlás a fiatalok közt?

Lassan tíz éve tanítok, ez idő alatt magam is megtapasztalhattam, mennyire és milyen gyorsan változnak az új generációk, valamint a médiafogyasztási szokások. Ők már nem ismerik és talán nem is értik a „mozis feelinget”, streamingplatformokon néznek filmet, a tévé számukra egy bútordarab, amit szüleik időnként bekapcsolnak és néznek. A dokumentumfilmről kialakult képük is nagyon érdekes, hiszen sokan csupán az ismeretterjesztő alkotásokat tartják annak. Filmtörténeti kurzusok helyett arra törekszem, hogy az aktuális problémákat filmes alkotásokon keresztül tárgyaljuk: hogyan beszélnek a dokumentumfilmek a társadalmi igazságtalanságokról, környezetrombolásról, de a propaganda és a dokumentum-alkotások kapcsolatát is vizsgáljuk. Valós történetek játék- és dokumentumfilmes feldolgozásainak összehasonlítása szintén hasznos, mesteri képzésen ennek egy teljes félévet szentelünk. Arra próbálom fektetni a hangsúlyt, hogy egy dokumentumfilm célja nem feltétlenül az, hogy a néző „jól érezze magát”, inkább kényes kérdéseket tegyen fel, akár provokáljon, de mindenképpen gondolkodtasson el. Az informálás mellett a kritikus gondolkodást ösztönözze. Szerencsére minden évfolyamban vannak olyan hallgatók, akik életre szóló barátságot kötnek a műfajjal, remélem, páran közülük a nagy nyilvánosság előtt is rövidesen bemutatkoznak majd.

‍

‍

Csibi László

Dokumentumfilm-rendező, egyetemi oktató. 1978-ban született Székelyudvarhelyen. A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán végzett fotó–film–média szakon. Televíziós munkák mellett számos dokumentumfilm és videoklip szerkesztője, operatőre, rendezője. Díjazott alkotásai több hazai és nemzetközi fesztivál műsorában kerültek bemutatásra. A BBTE Bölcsészettudományi Karán, a Hungarológiai Tanulmányok Doktori Iskolájában szerzett doktori címet a Gróf Teleki Samu Afrikában. A felfedezőút írásos és képi hagyatéka című tézissel. A BBTE Színház és Film Karán működő Magyar Film és Média Intézet vezetője, a kolozsvári és környékbeli középiskolások filmes képzésére vállalkozó Kolozsvár Filmműhely alapítója, szakmai vezetője. Filmes munkái és kutatásai középpontjában az erdélyi kortárs fotótörténet (sajtófotó és fotókörök) és az oral history gyűjtések állnak. Ismertebb filmes alkotásai: Szabadság a hegyen (2025), A szocializmus hátsó bejárata (2022), Nussbaum 95736 (2017), Édes Erdély, itt voltunk (2015), Kós Károly (2013), A kastély árnyékában / În umbra castelului (2012).

‍

Jegyzet

¹            Zsizsmann Erika: Pályázat, megrendelés vagy spórolt pénz? Pillanatkép az erdélyi magyar filmes műhelyekről 2. (https://filmtett.ro/cikk/pillanatkep-az-erdelyi-magyar-filmes-muhelyekrol-2)

‍