Megújító szerenád

Épp csak betöltötte huszadik életévét, mégis tehetsége minden kétségen felülemelkedő biztonságával vetette bele magát Dohnányi Ernő nemzetközi szólistakarrierje megalapozásába. Bár zeneszerzői ambíciói gyermekkorától fogva újabb és újabb kísérletekre sarkallták, a 19. század utolsó éveiben a fiatal zeneművész főként zongoristaként volt ismert. Tehetségén túl a jeles Beethoven-interpretátor, Eugen d’Albert, az Elgart is felfedező Richter János és több más nagy nevű muzsikus ismeretsége, ajánlása egymás után nyitott meg ajtókat előtte. Londonban 1898-ban hangos sikert aratott, meghívták a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara szólistájának. 1899-ben megnyerte a bécsi Bösendorfer zeneszerzői versenyét. A századfordulón Európa-szerte ismerték a nevét.

1901-ben vette kezdetét Dohnányi négyévnyi bécsi időszaka. Ami komponistai működését illeti, igen számottevő e viszonylag rövid periódus termése, nemcsak az ekkor született kompozíciók minősége folytán, de a műfajok változatossága tekintetében is: szólóművek – így a fergeteges Négy rapszódia zongoraciklus – csakúgy kikerültek a keze alól, mint kamarazenei alkotások – például a Szerenád op. 10 –, vagy a csellóra és zenekarra írt hangversenytermi mű, a Konzertstück op. 12.

1904 decemberének elején a hangzatos című, lipcsei Signale für die musikalische Welt értesítette nagybecsű olvasóit, hogy a Doblingernél megjelent Ernst von Dohnányi Szerenádjának partitúrája. Még 1904 elején Bécsben mutatta be a Fitzner vonósnégyes három tagja, bő másfél esztendővel azután, hogy Dohnányi íróasztalán elkészült. Szerenád… Mennyire félrevezető volna e cím hallatán az Égi Tünemény ablaka alatt elmuzicírozott korabeli slágerekre gondolnunk – persze ha felhőtlen az idő. (Az olasz serenata főnév eredeti jelentése „derült idő; nyugalmas éjszaka”. Az „éjjeli muzsika” jelentés kialakulásában az olasz sera, vagyis este szó is közrejátszott: a megnyerő célzatú muzsikáláshoz, ugye, az esti-éjjeli sötétség a legkevésbé sem alkalmatlan.) Ha Dohnányi szerenádja az igényes műzene nyomvonalán haladva meg is őrizte a hagyományos ötosztatúságot, némileg szakított a két indulótempójú, két lassú és egy menüett típusú vonósszerenád-szerkezettel, ugyanakkor viszont felelevenített egy, a 19. század elején sorvadásnak indult hangszerelési formát. Vázsonyi Bálint, a jeles Dohnányi-értelmező hívja fel rá a figyelmet, hogy azért is megy zenetörténeti eseményszámba Dohnányi munkája, mert „a trió-szerenád műfaja Beethoven után szinte eltűnt az irodalomból”, másfelől azonban a fiatal szerző műve a zenei fogalmazás koncentráltsága mellett tételenként önálló, kiteljesedett világokat ad, nem csupán megcsillantott hangulatokat, s ezek a zenei gondolatláncok egymáshoz viszonyított kontrasztosságukban mégis koherens műegészt határoznak meg. Vázsonyi úgy véli, szerzőnk Brahmstól való elszakadása is a Szerenád megkomponálásában válik nyilvánvalóvá.¹

„Szinte azt mondhatnánk: nincs két olyan zenei gondolat, melyet Dohnányi ne tudna kontrapunktikusan szembeállítani – mondja tehát Vázsonyi az op. 10-es Szerenád kapcsán. – Zenéjének varázsa azonban abból fakad, hogy nem érezzük szembeállításnak, ami pedig az.” Az élénk tempójú, rátarti hősködésre emlékeztető kezdet, a Marcia (I. tétel) nemcsak a II. tételhez, a líraian elomló Románchoz készíti elő az ellenfényt, de „gondoskodik” arról is, hogy majd a Fináléban viszonthallhassuk a diadalmas nyitó ütemeket, illetve a korábban jóformán önfeledten daloló, férfiaskodó (egyik) vezérdallamot – hol brácsán, hol hegedűn. Ez a keretes, kvázi átismétlő szerkezet műfaji jellegzetességként még egy 18. századi hagyományt vesz alapul, bárha egészen más funkcióval és főleg temperamentummal.

És épp ilyen lelkesítő a III. tétel is, a Scherzo, amelyben a fúga logikájára emlékeztető, de valósággal rohanó lendületű a „tréfa”, máshol jambusok teszik ügetővé a tétel dikcióját, a pizzicato és az arco (pengetett vagy vonóval megszólaltatott) mondatrészek szikrázó váltakozása a sodró tempó mellett egyetlen pillanatra sem hagy elandalodni.

A Tema con variazioni (IV.) önmagában is teljes, egész műként állná meg a helyét. Bár tempója általában lassú – andante con moto vagy piú adagio –, erre a tételre is igaz, amit Nagy Enikő brácsaművész, egyetemi tanár állított: „az egész darabot átszövi a könnyed, fordulékony humor és a játékosság”. Ez a 155 ütemnyi zenei építmény középső, poco piú animato részével és a harmadik egység fülbeötlő gyorsuló-lassuló kitérőjével együtt a líra és a szellemesség elegáns arányú vegyületét kínálja.

Jegyzetek

¹          Dohnányiról esvén szó, Johannes Brahms óhatatlanul elő szokott kerülni, ennek pedig a tiszteleten és a mesteri tekintély elismerésén túl az is a – meglehetősen banális – oka, hogy egy gondosan karbantartott sztori szerint Koessler János – vagy Hans Kößler – közbenjárására Brahms maga is megismerte Dohnányi 1895-ben írt (később 1. opuszszámmal ellátott) c-moll zongoraötösét, majd állítólag annyit fűzött a darabhoz: „magam sem tudtam volna jobban megírni”.

‍