Mesterek müncheni tanára

Minden tekintélyesebb múltú európai városkának megvan a maga házi zenésze. Miért épp Vaduz volna kivétel! A Liechtensteini Hercegség óarany-kék díszítésű, derűs homlokzatú kormányépülete és a falusi plébániatemplomoknál nem nagyobb, de székesegyházi rangú Szent Florin között áll a törpeállam zeneiskolája, amely nyilván elsősorban kegyeleti okokból kapta meg helyszínül Josef Gabriel Rheinberger (1839–1901) szülőházát. Az épület (pontosabban a parkoló) előtt persze ott látható a zeneszerző-orgonista professzor komoly öntudattal nyugat felé tekintő bronzbüsztje, ami azért ellentmondásos némileg, mert a kis Rheinberger Józsika tizenkét éves korában odahagyta Vaduzt, és nagyjából Münchenben töltötte élete hátralévő ötven esztendejét.

Korának sikeres komponistája volt, zeneműkiadók, impresszáriók, filharmóniai igazgatók, énekkarok vezetői keresték rendszeresen újabb és újabb munkákért. Ez a közkedveltség is szerepet játszhatott abban, hogy Rheinberger 1877-től II. Lajos bajor király udvari karnagya lett, ezzel pedig kétségkívül a német nyelvterület katolikus egyházzenei életének egyik központi alakjává lépett elő. Az uralkodó patronátusa alatt és kívánságára miséket, motettákat, kantátákat, himnuszokat írt, amelyek irányadók voltak kora egyházzenei komponistái számára a német ceciliánus reformmozgalom túlburjánzott előírásaitól való elszakadáshoz (ennek hatása mutatkozik meg abban, hogy Rheinberger mintegy százhatvan egyházzenei alkotása közül a vezető ceciliánusok egyet sem találtak méltónak arra, hogy a mozgalom korifeusai által jóváhagyott katalógusba bekerüljön).

A müncheni főiskola és a Bajor Királyi Zeneművészeti Akadémia zeneszerzés-professzoraként Rheinberger nemzetközi rangot szerzett a szakmában. Ekként megkapta – többek között – a pápai Gergely Rend lovagkeresztjét, és 1899-ben díszdoktorrá avatták a Müncheni Egyetemen is. Felesége Franziska (Fanny) von Hoffnaaß költőnő volt, aki férje némelyik vokális munkájának szövegét is szerzette a maga fejéből – például A betlehemi csillag kantátáét vagy a Christoforus oratóriumét.

Rheinberger életműve – benne az opuszszámot is viselő 197 alkotással – orgona- és zongoradarabokat, vallásos jellegű és világi énekkari műveket, liedeket, kamarazenei munkákat, szimfóniákat, koncertnyitányokat, színművekhez alkalmazott zenét és operákat egyaránt magába foglal. Húsz, más-más hangnemű, kifejezetten koncerttermi előadásra szánt orgonaszonátájából jószerével kötelező módon tanulnak és játszanak a hangszer mai művelői. „Rheinberger jelentőségét e műfajban nem könnyű túlértékelni. Az orgonaszonátákkal foglalkozó zeneszerzők sorában Mendelssohn után ő volt a legjelentékenyebb” – méltatta őt Martin Weyer.

Mi tagadás, az emlékezet a kultúra történetének léptékében is hajlamos a kihagyásra. Bár a 19. század végén a legfontosabb orgona- és zongoraművészek adtak elő Rheinberger-műveket Európa-szerte, és életében, mint fentebb mondtuk, kifejezetten sikeres szerzőnek volt mondható, a mester az első világháborút követő időszakban a legmesszebbmenően feledésbe merült. Kisebb alkotásai az 1980-as évekig csak szórványosan, esetleg zenetörténeti mazsolaként tűntek fel még a németországi koncerttermekben is. Általános magyarázatként a zenészek többé-kevésbé radikális modernitás felé fordulását szokták megnevezni. Rheinberger ugyanis meggyőződéses klasszicista volt, aki kifejezetten a bachi és beethoveni eszmények vonalán haladt a maga eredetiségében is, csakhogy a zenetörténet sokkal készségesebben validálja az újításokat, a kanonizáció rendjén pedig mindenkihez valamilyen sajátosan más jelzőt, minőséget kíván állandósuló epitheton ornansként hozzáragacsozni. Rheinbergernél ez a csak rá jellemző, elidegeníthetetlenül sajátos hiányzik, valóban. De számba jöhet az a magyarázat is, hogy az 1910-es évek közepétől a dramatikus zene, a szóló lied, a világi korális muzsika – amelyekben Rheinberger csakugyan jelentőset alkotott – érezhetően háttérbe szorult.

Márpedig ma igazán hitelesen hangzanak Rheinberger egyházi/liturgikus kompozíciói. Az erdélyi születésű Wilhelm Schmidts által vezetett würzburgi Vocal Ensemble például augusztus elején az 1878-ban írt és XIII. Leó pápának ajánlott Esz-dúr Mise három tételét (Kyrie, Gloria, Sanctus) szólaltatta meg a Kolozsváron, Besztercén és Nagyszebenben, s e három misetételből is kisugárzik – akik ott voltak, tanúsíthatják – Rheinberger ihletett, bensőségesen finom zeneszerzői attitűdje. A két négyszólamú kórusra írt mise különös építményszerűségét jórészt az okozza, hogy szélső tételei visszafogottak, szinte intim finomságúak, míg a Gloria és a Credo tételek gyorsabb, energikusabb – illetve sokszínűbb – részek. Rheinberger a velencei reneszánsz kétkórusos technika romantikus alkalmazását demonstrálja a két kar „bemutatkozásával” a Kyrie tételben (ezt használja egyébként a Sanctusban és az Agnus Deiben is), a két terjedelmesebb ordinarium-részben viszont a több ízben kibontott, szófestő kompozíciós eljárás emelkedik ki.

‍