Mibe érdemes befektetni?

Aki a Toadere Kovács Dalma vezette gyermekkoncertekre – edukatív vagy régiesebb kifejezéssel leckehangversenyekre – felnőtt fejjel ellátogat (Erdély több városában is rendszeresen van mód erre!), az az oda bevezényelt, túlnyomólag elemista közönség fékezhetetlen nyüzsgését tapasztalja meg elsőként. Kívülről, vagyis felnőtt szemmel úgy tűnik, mintha ezeket a színes kölyköcskéket csak az egymással való bakalódás, az okostelefon piszkálhatósága iránti olthatatlan sóvárgás közepette a leghagyományosabb unaloműzési módok, a fecsegés, a pisszegés, az oda- és visszabosszantás érdekelné. Ám ha a karmesteri pulpitusról visszafordulva Dalma hirtelen kérdést intéz a közönségéhez, mégis hamar, élénken, olykor kórusban harsan rá a válasz. „Mintegy varázsütésre.”

Valóban, semmi értelme azt várnunk külsődleges – vagyis felnőtt – nézőpontból, hogy a kicsi drágák fegyelmezett türelemmel, mindvégig érdeklődéstől csillogó, a zenészekre tapadt tekintettel hallgassák a kamara- vagy ritkábban szimfonikus zenekar munkálkodását, azt a koncerttermi performanszt, amelyet úgy és azért állítottak színpadra, ahogy és mert épp őket, a hat- és tízévesek közötti korcsoportot szervezték közönséggé. Amint Dalma megvallja, csaknem elenyésző e ténykedésben az oktatás motívuma. A lényeg abban áll, mennyire és milyen gyakran sikerül ezeket a gyermekeket értelmes zenei hatásoknak kitenni. Meggyőződése – és ebben számos szakkutatás eredményére is támaszkodhat –: a legfogékonyabb, 6–10 éves életkori sávban a legfontosabb a palántákat zenei térbe vonzani, még ha első pillantásra „hálátlan” következményekkel jár is: a fentebb megidézett, szétszórtnak tűnő nyüzsgéssel, másra figyeléssel.

Ezeknek a gondosan – olykor hónapokon át – szerkesztett-előkészített gyermekkoncerteknek persze csak akkor van igazán hasznos hozadékuk, ha a maguk helyén az iskolai zenepedagógusok is teszik a dolgukat. Toadere Kovács Dalma ideális esetnek azt jelöli meg, amikor a jól tervezett gyermekkoncert programjához az érintett iskolák zenetanárainak hetekkel vagy hónapokkal korábban ki tudja osztani a didaktikai segédanyagot, amelynek körültekintő osztálytermi adagolása révén a koncertre készülő gyerekek már némi kezdőcsomaggal érkeznek a filharmónia termébe. Az a kívánatos ugyanis, hogy a gyermek a koncerten már bizonyos fokig ismert dallamokkal találkozzék. A zenei preferenciák konstituáló tényezői között tudniillik épp az ismerés az egyik legfontosabb. Egyszerűbbre lefordítva: a gyermek – de éppúgy a felnőtt is! – inkább ahhoz a zenéhez vonzódik, amelyet bizonyos fokig már ismer.

Nincs ebben némi önellentmondás? De igen. Hiszen minden megismerésnek a nem-ismerés az előfeltétele. Ezt viszont a gyermekkori érintetlenség és a gyors elsajátításra való képesség kiaknázásában könnyen át lehet hidalni. És nyilván sok felnőtti tudatosság árán. Az, hogy a gyermeke zenei neveléséért felelősséget érző szülő gyakran hallgattat zenét (másodlagosan!, játék közben!, koncentrált odafigyelést nem elvárva!) a gyermekeivel, illetve nem a halmozásban – vagyis nem a minél sokrétűbb zenei műveltség szempontját érvényesítve –, hanem az ismétlő hallgatásban, azaz az elmélyülő ismertté válásban azonosítja a zenének való kitevés legfontosabb célját, mindez esélyt kínálhat a gyermekeknek arra, hogy a fogantatásuk óta formálódó muzikalitást felnőttkorban minél inkább megélhessék. Ebből a nézőpontból – tudniillik a tudatos és ihletett szülői magatartás ismeretében – válik érthetővé, miért vezet tévútra a gyakran felhozott „azért hallgattatunk/játszunk popzenét gyerekeknek, mert a többit unják” érvelés. Először is a gyerekek általában nem unnak semmilyen zenét (hacsak kamaszodásuk idején nem építik beléjük a bizonyos zenefajokat illető, „korszerű” előítéleteket), másodszor meg épp a zenei nevel(őd)éssel kapcsolatos értő szülői magatartás válthatja ki és fordíthatja jóra azt a csapdahelyzetet, amely „a gyerek majd úgyis azt hallgatja, amihez kedve van” érvelésben annyira álságos, tunya és közönyösségre valló.

Ami az elemi iskolásokat megcélzó zenei nevelés tekintetében sok reménnyel kecsegtet, az a koncerttermek (az igazi, a „felnőtt” koncertek) általános tapasztalata: a hangversenyek iránt lankadatlan az érdeklődés, és a publikum korosztályi összetételével kapcsolatban sem lehetünk borúlátóak. Nagyon sok a fiatal! Toadere Kovács Dalma szerint ennek vélhetőleg az is az egyik oka, hogy az utóbbi évtizedekben megnőtt a komolyzenei mediáció iránti igény, több intézményi kezdeményezés és együttműködés is segíti a zeneedukatív ténykedést. És cáfolhatatlannak látja azt is, hogy mindazok, akik elemista korukban tudatos koncerttermi nevelésben részesültek, zenei kamaszodásuk – a környezeti hatásokra adott átmeneti, alkalmanként elutasító magatartásuk – csitultával visszajönnek, és elkötelezett, érdeklődő, nyitott fülű és szívű koncertre járók lesznek.

‍