Mikor az ágyúk elhallgattak

Csak teltek a napok, és még mindig nem volt szabad Szergej Prokofjev tetemét a moszkvai lakásából kivinni. Odakinn csak úgy pezsgett a paranoia, a párt- és titkosszolgálati „szakemberek”, a fegyveres testületek és a fegyvertelen besúgók mindannyian élesítve voltak. Nem tudhatta senki, mi következik a Prokofjevénél sokkal fontosabb halál után. Ugyanazon a napon, 1953. március 5-én aludt ki ugyanis Joszif Visszari­onovics Sztálin gyertyája – Isten legyen irgalmas hozzá –; háromnapi gondos ápolás dacára elvitte az agyvérzés a dácsájában, de halálát csak március 6-án jelentették be a nyilvánosság előtt.

Prokofjevnek mintegy negyedszázadon át kellett viszonyulnia valahogy a szovjeturalomhoz, amelytől meleget és hideget egyaránt kapott; bár, amennyire tudott, igyekezett apolitikus maradni (ami persze eleve politikai gyanút keltett). Amikor ifjúkorában, még tízévnyi franciaországi periódusa közepén, 1927-ben hazalátogatott, Moszkvában nagy ovációval fogadták. 1932-ben, a rendszerrel kapcsolatos összes kétsége ellenére tért vissza végleg a Szovjetunióba. Életrajzírói némelyike szerint hazatelepülését nagymértékben az motiválta, hogy míg az Egyesült Államokban Rahmanyinov fedte le az emigráns orosz sztárzeneszerző szerepkörét, addig Európában – főleg Franciaországban – Sztravinszkij/Stravinsky. A Szovjetunióban viszont éppen akkor lett kegyvesztett Sosztakovics: a Kisvárosi Lady Macbeth című operája miatt Sztálin tajtékzott, így hát mit volt mit tenni, a Pravda Zene helyett káosz című cikkével a földbe döngölte a művet és szerzőjét. De aztán persze Prokofjev sem kerülhette el a sorsát. 1948-tól, a sztálinizmus legőrültebb éveiben szálltak rá, művei rendre a zsdanovi kultúrpolitikának estek áldozatul. Miután felcímkézték a szokásos formalista ítélettel, Prokofjevnek csak néhány, a szovjet világlátást és „megvalósítást” dicsőítő kompozícióval sikerült kiengesztelnie a pártvezetést.

Sok műfajban, sok műformában komponált. Írt kilenc szimfóniát is, ezek közül azonban csak hetet számozott – vagyis ismert el igazán a magáéként. A két legkedveltebb közülük kétségkívül az első (a „Klasszikus”) és az ötödik. A világháború utolsó előtti évében, 1944-ben készült el ezzel az ötödik, B-dúr szimfóniával. Aki a művet ismeri, joggal ámulhat el rajta, hogy ez a magasztos pátoszban, kellemben és álomszerűségben egyaránt hatalmas alkotás alig egy hónap alatt készült el az ivanovói Zeneszerzők Házában – nem keveseb, mint tizennégy esztendővel a negyedik szimfónia után. A mű premierjén Prokofjev azt mondta: „a szabad és boldog ember hatalmas erejének, tiszta és nemes szellemének himnuszaként” gondol az új alkotására. Hozzátette, az alkotói folyamat nem volt különösebben koncepciózus, nem is igényelt túl sok tervezgetést. „Bennem született meg, és kifejezésre vágyott. Bennem érlelődött, betöltötte a lelkemet.”

Az Ötödik szimfónia tételrendjében Prokofjev némileg szakított a hagyományokkal. A méltóságteljes, téma- és hangulatgazdag első tételt ugyanis rögtön fordulatos, könnyeden szellemes scherzo követi, majd ezt ismét lassú, egyenesen tragikus hangvételű tétel, negyedikként pedig egy mozgalmas, sziporkázó, tematikai szempontból némileg ismétlő jellegű finálé következik – lírával, optimizmussal.

Különleges volt a szimfónia bemutatója is. 1945. január 13-án a Moszkvai Konzervatórium Nagytermében maga Prokofjev dirigálta a Szovjetunió Állami Szimfonikus Zenekarát. Mielőtt azonban megszólaltatták volna az első ütemeket, tüzérségi lövések sora hallatszott a távolból. Prokofjev megvárta – így közönségével is megváratta –, amíg a tompa dübörgés elhal. Csak a premier végén, a sikert egyértelművé tevő tapsorkán elülte után derült ki a koncertteremből kiürülő közönség számára, hogy a lövegek dörgése a Vörös Hadsereg átkelését adta hírül a Visztulán – Németország felé.

Az Ötödik szimfónia méltán vált a prokofjevi életmű kvalifikáló értékű munkájává. Bár formai tekintetben fegyelmezetten követ bizonyos klasszikus szerkesztési elveket, hangzásvilága ízig-vérig romantikus. Méltatói közül többen is a német késő romantika és az orosz szimfonikus hagyományok ötvözésében látják az Ötödik szimfónia nagyszerűségének egyik kulcsát. Ugyanakkor az orkesztrációban megmutatkozó bravúr is ámulatba ejti a mű figyelmes hallgatóját. Különösen a fúvós hangszerek sokoldalú hangzáslehetőségeit használja bőven Prokofvej a pátosz, az érzelmesség megszólaltatásakor csakúgy, mint az üde, humoros zenei gondolatok megformálására. Ám a legkevésbé sem szorul a háttérbe az ütős és a vonós szekció sem, sőt szerzőnk jelentős szerepet szán a zongorának is – mint nagyzenekari hangszernek.

De még azoknak is igazuk lehet, akik a nemzeti és heroikus jegyeket emelik ki Prokofjev Ötödikjének fő érdemeként. Honfitársai körében igen meggyőző érvként hat ma is a dallamformálás oroszossága. Végső soron Prokofjevnek sikerült itt a nemzeti jegyeket úgy megszólaltatnia, hogy azok jól érthetően, de nem hivalkodóan simulnak a 20. századközép európai szimfonikumeszményébe.

‍