Milyen is egy Bodor-kötet?

„Higgadtan visszatekintve, valahányszor a történet szálait követve fölrémlenek a homályos kezdetek, a következtetés mindig ugyanaz (...)”, hogy Bodor Ádám prózavilágának kialakulását nem a Sinistra körzet című, hangos elismertséget hozó regény megjelenése körül kell keresnünk, hanem valahol már a hatvanas évek első folyóirat-publikációinál és a hatvanas évek végén megjelenő első kötete, A tanú (1969) keletkezése környékén. A felütés idézetrészét Bodor Ádám Leordina című novellájának második bekezdésében olvashatjuk (a Sehol című kötetben jelent meg 2019-ben), mely bizonyos értelemben – a kritikusi önkénynek köszönhetően – mutatja az irányt a „homályos” és immár több mint ötven (!) éve történt pályakezdés időszaka felé. Ezt teszi a 2026 februárjában megjelenő novelláskötet is, mely a Behavazott lábnyomok címet viseli, s alcíme Novellák 1968–2019. Bár 1969-től jelennek meg Bodor-kötetek, talán mégse botor állítás az, hogy a (magyarországi) irodalmi nyilvánosság leginkább a Sinistra körzet 1992-es publikálásától kezdett igazán odafigyelni a szerző köteteire és publikációira. Azt is megkockáztathatjuk, hogy a regény (?) kiadása óta minden kötet megjelenése eseményszámba megy, hiszen – mint azt már megszokhattuk – Bodor szűkszavú, nem feltétlenül kényezteti olvasóit se túl gyakran, se túl hosszan. Amit csak a javára lehet írni.

A Behavazott lábnyomok a Vissza a fülesbagolyhoz című (1992) válogatott, több kiadást is megélt elbeszélésgyűjtemény után a legvaskosabb Bodor-kötet, mely közelít a hétszáz oldalhoz. Ezek alapján adná magát az állítás, szinte várta, várja az olvasó, hogy az alcímben felbukkanjon az „összegyűjtött” vagy „összes” jelző a novellák előtt. Minthogy ez nem történik meg, a szerző szerencsére ismét feladja a leckét olvasójának, hiszen így nem a rövidprózák összegyűjtött, kronológia szerint rendezett változatát vehetjük kézbe, hanem valami egészen mást. Azt hiszem, ennek a recenziónak a keretében egyébre nem vállalkozhatok, mint ennek az „egészen más”-nak a megközelítésére és körül-, vagy éppen bejárására.

Ha a Sinistra körzet megjelenéséig nem lett volna teljesen egyértelmű, onnantól kezdve kristálytisztán látszik, hogy Bodor kompozíciókban gondolkodik. Bármely kötetébe kerülő írások összerendezése, elhelyezése, sorrendje olyan poétikai gyakorlat, melynek hagyománya egyrészt a Krúdy-, Kosztolányi- vagy éppen Mikszáth-életmű működésmódjában lelhető fel, másrészt a Bodor-oeuvre jól beazonosítható és félreismerhetetlen jellegzetessége. A Sinistra körzet, de Az érsek látogatása (1999) vagy a Verhovina madarai (2011) című kötetek részei sok esetben önállóan olvasható szövegekként is léteznek, összerendezésük adja ki azt a kompozíciót, melynek létrejötte valamiféle regény műfajisága felé közelíti kötetként való olvasásukat. Mindezen – a gyakorlott Bodor-olvasó számára ismert – tényeket azért elevenítem fel, mert a szerző kezdő, az életművel mostanság ismerkedő olvasója még azt hihetné, megszerzi az új kötetet, s akkor mindent is látni fog a Bodor-univerzumból, legalábbis ami a rövidprózáit illeti. Holott ennél nagyobbat aligha tévedhetne.

Sokkal inkább az mondható el a 2026-os kötetről, hogy valamiképpen kívánja láttatni a szerző rövidprózáit, és ennek a láttatásnak a módja, fókusza korántsem meglepő módon a térre irányul. A könyvbe válogatott novellákat a szerző ciklusokba rendezte, melyek a sorrendiségüket is tekintve a következők: Itthon, Otthon, Imitt-amott, Bárhol, Máshol, Valahol, Sehol. Amennyiben grammatikailag megkíséreljük definiálni ezeket a szavakat, annyiban kijelenthetjük, hogy a helyhatározószavak csoportjáról van szó, s mindegyikük valamilyen helyre utal. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezek a kifejezések közelebbről is kijelölnek valamiféle centralizálható teret. Azonban ez nem sikerül éppen a használatuknak köszönhetően. A közeli (itthon) vagy a távolabbi (otthon) ismert, megszokott, biztonságot jelentő helyre történő rámutatás a kötet eleje után egyre inkább elmozdul a bizonytalan (imitt-amott), a kevésbé ismert és megszokott (bárhol, máshol) vagy meghatározhatatlan és lényegtelen (valahol) helyek irányába, hogy az utolsó cikluscím immár egyszerre legyen jelölője és elbizonytalanítója a térbeli meghatározottságnak (sehol). S miközben ezek a kifejezések már önmagukban a térre irányulnak, s egyúttal felhívják a figyelmet ezek fontosságára, ezzel egy időben azt is állítják, hogy a tér folyamatos átalakulásban van, és megragadása meglehetősen problémás.

Ahogy egymás mellé kerülnek a helyeket jelölő kifejezések, arra is rávilágítanak, hogy a tér az egymáshoz viszonyított helyek kapcsán jön létre, és ezek a viszonyok újra és újra kimozdítják rögzítettnek vélt pozíciójukból a helyeket – s a viszonyok létesülése közben új terek keletkeznek. Hiszen – tehetjük fel a kérdést – mi az „itthon”, ha van „otthon”, vagy miként határozható meg e két kifejezés az „imitt-amott” vonatkozásában, hogyan íródnak felül ezek, s nem utolsósorban a „máshol”, „bárhol” stb. is csak egy „itt” létezése esetén értelmezhető. A kötet cikluscímeinek térrel, helyekkel való játéka és egyszerre meghatározó, majd elbizonytalanító gesztusa visszamutathat ironikusan a Bodor-életmű kiemelt szövegeként kezelt Sinistra körzet recepciójára is, mely – adott pillanatban – arra tett kísérletet, hogy pontosabban, mintegy földrajzilag definiálja a körzet konkrét elhelyezkedését. Természetesen feleslegesen, mivel lényege éppen ezen kötet ciklusaiból is felsejlő meghatározatlanságban rejlik.

Mindezek mellett vagy mindezzel egyidejűleg, a novellák ilyenforma csoportosításának van egy másik olvasata is, mely szintén ráolvasható az egész életműre. Felkínálja az életmű olvasásának egy lehetséges módját, legalábbis sugallja azt. Egyrészt előtérbe helyezi a rövidprózai alkotásokat, a novellákat, elbeszéléseket, tárcákat, másrészt éppen a fentebb emlegetett viszonylétesüléseknek köszönhetően rámutat ezen rövidprózai alkotások (és akár a regények) közötti összefüggésekre, kapcsolódásokra, a lehetséges belső viszonyrendszerre. Azt már több kritikus és tanulmányszerző felmutatta, hogy a Bodor-életműben az ismétlés – akár egy szövegen belül, akár különböző szövegek viszonylatában – kiemelt jelentőséggel bír (lásd például Bengi László tanulmányait), s az is megfigyelhető alapos olvasás során, hogy a szerző sok esetben használja fel saját szövegelemeit (gyakran szó szerint) későbbi írásaiban, legyen itt szó novelláról, elbeszélésről vagy regényről (ennek digitális bölcsészeti vonatkozásait és kutathatóságát lásd Makkai T. Csilla jelen Helikon-számban [2026/4.] közölt szövegében – a szerk.). Jelen kötet, a Behavazott lábnyomok ezt a jelenséget is felerősíti, s a szerző azon poétikai – akár a nagyobb kompozíciókat is érintő – eljárását, mely az átmozgatásban, átrendezésben, újraírásban vagy újrarendezésben és ezek variációiban érhető tetten. Például az utolsó ciklus a Sehol címet viseli, így azonos a 2019-ben megjelent novelláskötet címével, s teljes terjedelmében hozza a korábbi kötetben közölt írásokat. Azonban a Leordina és a Pitvarszk sorrendi helyet cserélnek, és a kompozíció kiegészül a Kikötő, este (A Zangezur hegység című kötetből) és a Melissa Bogdanowitz lábnyoma (eredetileg folyóiratban jelent meg 2003-ban, majd a Vissza a fülesbagolyhoz kötet 2015-ös újrakiadásában utolsó szövegként) című írásokkal. A 2026-os kötet fényében a Sehol kompozíciója átalakul, mintegy új kötetszerkezet jön létre, visszamenőleges átalakítás történik.

„Higgadtan visszatekintve, valahányszor a történet szálait követve fölrémlenek a homályos kezdetek, a következtetés mindig ugyanaz (...)”, hogy Bodor Ádám prózavilága folyamatos alakulásban és alakításban létezik. Ezért is megy szintén eseményszámba e legújabb, a Behavazott lábnyomok című kötet megjelenése, hiszen olyan szerzői újrarendezést és újraolvasást végez el a saját életmű tekintetében, mely gyakorlatnak és jelenségnek csupán töredékrészét sikerülhetett felmutatni e recenzió keretei között.

Bodor Ádám: Behavazott lábnyomok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2026.

‍