Művészettörténeti időutazás

XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 10. (696.) SZÁM – MÁJUS 25.

társművészetek

artefaktum

Az idő a változás mérésére szolgáló fogalom, egyszerre objektív és szubjektív, röpülő vagy múlni nem akaró pillanat. Egy azonban bizonyos: tovatűnő és vissza nem fordítható hérakleitoszi folyó. E törvényszerűségre viszont rácáfolni látszik Árkossy István Nagymesterek – Reneszánsz és barokk festőművészek arcképcsarnoka című, április 26. – május 13. között a Minerva-házban megrendezésre került tárlata. Az alkotó ötven olasz, flamand, francia és német alkotóművészt megidéző sorozata a reneszánsz és barokk világába röpíti a látogatót.
Banner Zoltán művészettörténész, műkritikus a kiállítást megnyitó beszédében kifejtette: „ezzel a kiállítással nemcsak Árkossy István tért újra haza szülővárosába, hanem Dél- és Észak-Európa Nagymesterei is hazalátogatnak a reneszánsz és barokk Kolozsvár falai közé.”
Árkossy István 1943-ban született Kolozsváron. A Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán diplomázott 1966-ban, majd húsz éven keresztül az Utunk szerkesztője volt. Az évek során számos rajza jelent meg különböző folyóiratokban, valamint a hazai és világirodalom jeles képviselőinek írásaihoz megannyi illusztrációt és könyvborítót is készített. A nyolcvanas évektől a grafika mellett a festészet is kiemelt szerepet játszik alkotói tevékenységében.
Ennek egyedülálló lenyomata az említett portrésorozat, amely a mesterek arcképét jeleníti meg, egy-két reprezentatív alkotásuk részleteivel kombinálva. Árkossy nem csupán precíz másolóként tiszteleg a művészettörténet nagy mesterei előtt, hanem teremt és újrateremt: saját geometrikus kialakítású kompozíciójába illeszti bele a kivágott elemeket, mintegy festészeti kollázst hozva létre ezzel. A sorozat célja nem csupán az, hogy egy virtuális múzeumot teremtsen a reneszánsz embereszmény és a barokk pompa bemutatására, hanem a művészettörténet remekeit csokorba gyűjtve egyfajta tüntetés is legyen a mindenkori európai művészeti értékek mellett.
A festő nem csak a kiválasztott alkotások reprodukálására vállalkozott, hanem időutazásra is egyben. E játék jó ürügy volt Árkossy számára, hogy mélyrehatóan foglalkozzon az adott mester gondolkodásmódjával, személyiségével és alkotási habitusával. A bőrükbe bújva teremtette újra őket.
E bensőséges hangvétel érezhető ki a tárlat anyagából készült album lapjairól is. A kötet nem csak az ötven alkotás reprodukcióját tartalmazza, hanem minden egyes mesterhez Árkossy szövege is társul, amely nem csak információhalmaz, hanem inkább sajátos elemzés. Így a vászonról visszanéző Giotto nem csupán Cimabue felfedezettje és legtehetségesebb tanítványa, hanem Árkossy nagyra tartott festője, kinek nevéhez füződik a lineáris perspektíva kimunkálása; Michelangelo nem csak képzőművészetben alkotó zseniként jelenik meg, hanem hangsúlyt fektet építészeti, de irodalmi munkásságára is egyaránt; Vermeer nem csak a közismert Lány gyöngy fülbevalóval című kép alkotója, hanem a titokzatosság, a csend, a nyugalom, a béke festője – és a sort még folytathatnánk.
E szubjektív művészettörténeti arcképcsarnokhoz Árkossy önarcképe (Önárnykép címmel) is társul. A művész fejet hajtva a nagy elődök előtt, saját képmásának fekete árnyképét készíti el, mély tiszteletének és csodálatának jeléül.
Összegzésként úgy a kiállításról, mint a megjelent kötetről Németh Júlia műkritikus szavaival elmondhatjuk, hogy: „Értékes csemege: egy kortárs művész vallomása egy korról és önmagáról”.