.svg)
Édes Néném, Nápolyban jártam legutóbb, messze sincs, meg nem is olyan drága, mint Kolozsvár, de szép. Azt viszont meg nem tudnám mondani, hogy mit akartam ott, se rokona, se ismerőse, vagy birtokom a világnak azon a táján nem is lesz, ellenben Sorrentino mester filmjeit addig néztem, hogy arra gondoltam, én azt a várost meg kell érintsem. Gyerekes késztetések ezek, tudom. Ám gyerekes vágyaink nélkül mi válna belőlünk? Csak a munka, mosogatás, szemét le, kutya, kanári, gyerek, ajaj… Leírtam én azt már, édes Néném, hogy a munkában nem hiszek, mert nem az viszi előre a világot, aki dolgozik, hanem aki a hasznot húzza. Olykor meg hátrafelé viszi, ez az ő szabadsága. Aki dolgozik, az nem szabad. Aki dolgozás nélkül is jól él, az a szabad, vagy az lehetne. Ha látott Kéd jóvágású kóbojfilmet, akkor tudja, mit dolgoznak azok ott. Lelövi a gonosz a jókat, azután a főjó lelövi a főgonoszt. Pisztoly van, golyó van, viszki van, ilyen egyszerű. Szoktak terelni marhákat, meg a lányok is dolgoznak, a legszebbikbe néha beleszeret a főjó, a főrossz nem szeret, az csak használja őket és bosszantja. Nem szép világ, de baromira hasonlít a miénkre, bár ott a lányok ruhája némileg bonyolultabb, hogy mást ne mondjak. A ruhák bonyolultsága és a boldog vagy éppen boldogtalan szerelem összefüggésének titkát már sok író és publicista próbálta megfejteni, én ezzel most nem is vesződöm, de szokták mondani, hogy amilyen gyorsan öltözöl, olyan lassan vetkőzz, ne siettesd a bajt…
Sorrentino mester filmjeiben a világ egészen más, mert lassú. Az olasz kultúra bonyolultabb, mint gondoljuk, úgy aránylik a miénkhez, mint a viktoriánus kor ruhái a bikinihez. Ugyanaz van benne, csak hát a rétegek – ezt akartam mondani. A jó csomagolásban mindig a semmi van. Nem a női testről beszélek, nem a mulandóságról, nem is a női test múlásáról, ami fölöttébb hasonlít a férfi test múlására, hanem a semmiről beszélek inkább. Ez, sajnos, alapélmény. Emlékszik még Kéd a jelenetre, mikor Mădălina Ghenea az egyik filmben oltári csupasz testével beletöttyen a medencébe, a két vén faszi pedig csak mondja tovább a filozófiai dumát? A mi lányunk, üvöltötte kórusban a román sajtó akkor. Ugyanazt jelentette ez, mint magyarul a Szoboszlai: Liverpool! Közülünk valaki megint eljutott a csúcsra, és visz magával minket, legalábbis jelképez, emeli a hazát és a nemzetet. Pedig egyáltalán nem, ő csak éppen megszabadult, mint a kóboj, nem kell a marhát terelgetni, mehet előre saját magának. Így mentem én is Nápolyban, vissza se néztem. Alig egy óra alatt az ember besétál a reptérről, mindjárt ott van a belváros, és valahol a tenger, érzik a szaga. Nekem az ilyen hangyabolyszerű városokban azonnal az jut eszembe, hogy mi a jófenét keresek itt, persze semmit, és akkor hogy lehetne valami nyugodtabb zugban elvackolódni, de nem lehet. Ha csendre vágysz, maradj otthon! Ha eljöttél, előbb értsd meg azt, ami itt van, talán majd haza is engednek. Falusi ember vagyok, nekem a városi közlekedés halálfélelem, átkelni egy négysávos úton, ahol nem is villog sárgán a lámpa, be sincs kapcsolva, vagy nincs is egyáltalán. Ha a nyugdíjas néni elindul, megyek utána, tudhat ő valamit. Dél-Olaszországban az ember megtanulja, hogy senki nem akar elütni azért, mert rossz helyen, pillanatban, tempóban léptem le az útra. Ehhez nekem idő kell. Akkor sem ölhetsz meg, ha én vagyok a hülye, mondtam egy kolozsvári sofőrnek, de nem hitt nekem. Romániában az ember tudja, hogy az autó kvázi fegyver, a sofőr egy pistolero, aki nyugodt szívvel eltapos, mert neki van igaza. Nápolyban ez nem így van. Rengeteg a szűk utca, a jelzőlámpa többnyire sárgán villog, mindenki ott megy át az úton, ahol eszébe jut, a piroson áthajt sok autó, ez akkor is egy zsúfolt város, ha kevés a turista. Van egy nagy és nehéz fényképezőgépem, jó szögeket és fényeket keresek, az autósok és a motorosok engedik, senki nem küld el az anyámba. Az ingerült és agresszív Budapest, a fölényes Kolozsvár és a paraszti Bukarest pár óra alatt elsüllyed bennem. Ez valami más. Nincs itt semmi dolgom, nem sietek, tájékozódási problémákat kell megoldanom, szállás, kaja, vécé, és ledolgozni azt az érzést, hogy az általam beszélt nyelvek egyikén próbáljam elmondani magamnak, mit is akarok itt. Vagy nem is magamnak, hanem egy képzelt valakinek. Lehetnél az te is, édes Néném. Olaszul nem tudok, a napisajtót úgy-ahogy elolvasom, van egy bő szókészlet, ami a franciából és a románból ismerős, dolgoztam gyakorlati nyelvtannal is, de lusta vagyok, lassan tanulok már. A következő életemben latinul fogok tanulni, ez már egészen biztos, vagy inkább római polgár leszek. Milyen jó lett volna fiatalon műveltnek, tájékozottnak és kulturáltnak lenni. Nem a teljest, az egészet, a mindent hiányolom, hanem csak azt, amit lehetett volna.
Itáliában engem a rétegek nyűgöznek le, tudnak valamit ezen a tájékon arról, hogy ami jó, azt nem elbontani kell, hanem kipótolni, hozzátenni a következőt, rá vagy mellé. Ebből lesz a város, amit nem lehet elköltöztetni. Nem egyszerűen a kőről van szó – nyilván tartósabb anyag a fánál meg az agyagnál –, hanem a sok-sok kőről, amit az emberek összehordanak, nem pedig szét. A messzádok, az etruszkok, a görögök, a latinok, a mórok, a normannok, az aragóniaiak, a Bourbonok, a pápa, Garibaldi, Victor Emmánuel. Ezek háromezer éve várost építenek. Ha volt lovuk, az is városi ló, meg a szamár is, vagy a kecske. Mitől város a város? Nádas P. azt mondja, hogy városon élni annyi, mint a tolerancia magasabb fokán állni. Jó pesti ember ő, tudja, mihez képest. Falu már nálunk sem igazán van, de ami nem Pest, az vidék. Dél-Itáliában a legkisebb település is városi jellegű. Nápolyban minden éjjel megölnek egy embert, ha jól olvasom a sajtót, bár engem senki se bántott. Mi hát a civilizáció? Kontroll alatt tartott erőszak. A magasabb fok az alacsonyabbhoz képest. A motoros a sikátorban, aki nem káromkodik, hanem időben dudál. A sikátor ma látványosság, könnyű elfelejteni, hogy ott sokan élnek, sötét van, szűkösség és bűz, gyászjelentések a falon és egy-egy miniszentély, Mária, Jézus, San Gennaro, Don Bosco, a virág még igazi, a gyertya már elektromos, bedobsz egy érmét, megnyomod a gombot és ég. Nálunk a vallás vidéki maradvány, Nápolyban belvárosi. A körmeneten nem tudtam részt venni, egyszerűen nem fértem oda, ám előtte nap láttam a templomban, hogyan fényezik az ezüst szobrokat, mint régen a cselédlányok a kilincset meg az étkészletet. Délután 18.09 perckor San Gennaro alvadt vére cseppfolyós lett, olvastam az újságban. Megy ez nélkülem is, gondoltam, Márait is újra kell olvasni majd egyszer. A csoda és Isten a helyén van, mi, emberek nem tudjuk csak, hova álljunk. Megint volt egy kisebb földrengés, a sikátorban ettől félnek, nem igazán van, ahova szaladni. Mostanság nem a Vezúv mocorog, hanem az öböl északi oldala. Egy sokadik emeleten már nem érdekes a földrajz, onnan sem lehet kilátni, az eget eltakarják a száradó ruhák. A gondviselés szerepe felértékelődik. A spanyol negyed fölött, ahonnan belátható az öböl és az óváros, meg a reggeli párában úszó Capri, valódi értelme lesz a szónak, hogy mélység és magasság. A lépcsők, a tornyok és a hegyek, Santa Lucia, Posilippo és a Vezúv. Minden városban van egy olyan hely, ahol azt érezni, hogy igen, ezért kellett idejönni. Vagy sikerül jó fotót készíteni, vagy nem, de én láttam. Menjetek el ti is, nézzétek meg! A csodában hiszek, az ábrázolásban és az elbeszélésben már egyre kevésbé. Aztán egy terasz a tengerparton, olasz szót hallani leginkább, olykor angolt. Magyart és románt négy nap alatt egyáltalán nem hallottam, de legalább tíz afrikai nyelvet, vagy lehet, százat is. Bent az étteremben (olcsóbb a kaja, mint Kolozsvárott) elsőáldozási ünnepség van, fehér lufik, virágok és papírbokréták. Megérkezik a család, mint egy Sorrentino-filmben, úgy vonulnak be, és szotyognak, zajosak és ölelgetik egymást. A kínai konfekcióipar termékeit öltötték magukra, szikráznak a műselymek és a rossz szabású öltönyök, csokornyakkendő, olcsó lakkcipő, kalábriai napszemüveg és pacsuliszag. Van, aki tolókocsival érkezik, más fekete BMW-vel. Valamilyen dialektust beszélnek, egy szót sem értek belőle. A kislányok fagyit kezdenek nyalogatni, csepeg is a kornéta, mint az első áldozás, a fiúk találnak egy rossz labdát, azt rúgják kint az oleanderek között. Méregzöld kosztümbe szorított anyuka ordít a gyerekekre, a hangerő nálunk is becsületére válna. Húsz-harminc kilóval ezelőtt egy ismert dívára hasonlított. A fiúk megszeppennek, aztán rúgják tovább a labdát, Maradona-freskó itt nincs, de a szelleme beleng mindent, legalább olyan fontos, mint San Gennaro. Testszínű kosztümbe szuszakolt hölgy jön elő, mintha nem is volna ruha rajta, hiába rikácsol a gyerekekre, és az asztaloknál ülő férfinépség egy pillanatra elcsendesedik, nem volt rajta melltartó, biztosan azt beszélik. A pincér mosolyog, rám néz, boldogulok-e a kagylókkal és a rákokkal, nyugodtan megy tovább, brego. Vulkáni talajon termett fehérbort kell nyárelei délután inni, mint Badacsonyban, a tenger nem látszik, csak a komphajó az utca végében, hiába állítgatom az objektívet, nem lesz ebből jó fotó. Palermo, int a fejével a pincér, mint aki tud valamit. Jövőre oda készülök én is.
Pompeji lenyűgöző, bár láttam én Anit és Knosszoszt, de ez más, jellegében közel van, és ijesztő épségben maradt meg, mégsem értjük egészen. A rómaiak mi vagyunk, ezt pontosan érzi az ember, csak el vagyunk butulva. Ezeknek mindenük volt, de tévéjük nem. Hát nem is a sötét meg ablaktalan lyukakban üldögéltek, hanem a fórumon beszélgettek és vitatkoztak, mint ma is minden olasz faluban a férfiak. Ha pedig meccs volt, rekedtre üvöltötték magukat, mint minden olasz faluban a férfiak ma is, ettől város ott a falu. Van fórum és van meccs, van közösség és van még család. Pompejiben kevés a felirat, egy-egy francia csoport mellett megállok fülelni, de annyi filmet láttam róla, hogy most itt nem érdekel a tudnivaló, otthon majd elolvasok mindent, elég a látvány. A stadionban Pink Floyd-koncert emléke, évek óta nem hallgattam, de hallom, a Vezúv egészen zöld, felhők jönnek, eltakarják, mintha pipálna, tovafutnak, megint zöld, fenyegető, mint egy alvó vulkán. Régebb megmásztam volna, de most erről az oldalról nem lehet feljutni, hát majd máskor, különben is harmadik napja egyfolytában gyaloglok, mint egy légió. A következő életemben római polgár leszek, de sokkal fiatalabb. Ülök egy kövön, arra jön egy alak, ugyanolyan fényképezőgépe van, mint nekem, biccentünk, ilyen gépet már kevesen hordanak, a telefon is tud mindent, bár nem ugyanaz.
Nem könnyű lejutni a tengerhez, gyalogolni sem könnyű ilyen sűrűn lakott és forgalmas vidéken. Skandináv turistákon kívül nem jár gyalog senki, a neorealista filmbe való táj. Külváros az, ahol eleve romnak épül minden, nincs még kész egészen, de már el van hanyagolva, templom is van három, amibe nem jár senki. A barokk hamarabb kopik, mint a gótika, az idő már akkor elkezdett gyorsulni, mikor erről még senki sem hallott. Néptelen utcák, bedeszkázott ablakok, szemét, girhes macskák, elhagyott boltok, a szél olykor felkap egy zacskót, flakont görget, aztán elül hirtelen. Szűk utcán lovaskordé jön velem szembe, kicsi, borzos, szomorú, városi lovacska, később egy másik, gyerekkoromban az agronómus járt ilyennel, meg a részeges körorvos. Elvadult, gazos telken, amelyet állítólag videókamerák őriznek, lejutok a partra, a tenger sötét színű, a homok fekete, koszos minden, elképesztő mennyiségű szemét van a parton, és hozzák a hullámok megállítatlanul. Gyönyörűen látszik a Sorrentói-öböl, felhőben lebegnek a hegyek, mintha Balatongyörökön állna az ember, csak egy kicsit nagyobb minden, mert Itália is nagyobb. A bazalt ugyanolyan, a szagát is érzem, savanyú. Egy citromot görget elém a tenger, kihalászom, megeszem, régen ettem utoljára, egészen el szoktam feledkezni róla, mikor jól és szabadnak érzem magamat. Torre Annunziata, tenger, hajó, templom, mögötte a Vezúv, a színek és a fények tökéletesek, ilyen látképekhez kell igazi fényképezőgép. Itt nem jár ilyenkor turista, fele annyiba van a pizza és a bor, mint Nápolyban, pedig ott is olcsóbb, mint Kolozsvárott, és eredeti. Aki az olcsót nem becsüli, a drágát nem érdemli, mondta mindig nagyanyám. A vonat visszafele a tenger partján futott, ahogy az öböl mélyéről kiértünk, a hullámok egyre nagyobbak lettek, sötétek és komorak, Neptúnusz haragudott valamiért, bár nyilván neki volt igaza.
Látja Kéd, mennyi csoda fér el négy rövid napba és bő száz kilométer gyaloglásba? Ezért mondtam, hogy jöjjön velem, de mégiscsak igaza leend Kédnek, mert ha együtt bóklászunk, aligha írtam volna meg ezt a levelet, és aligha találkoztam volna Parthénopéval, pedig a róla nevezett utca sarkán üldögéltem, amikor a gyerekek fociztak Santa Luciában. Így voltak ezek, édes Néném, és aztán, ahogy mondtam volt, elindultam délre, Calabria hegyein, Basilicatán át Pugliába, ahol annak idején véget ért a via Appia. Megpihentem én is Brindisi híres lépcsőin, ahol Vergilius fejezte be földi és költészi pályafutását. Ez már egy másik élet, és egy másik tenger. Ha majd rómaiak leszünk, ezt is elmesélem Kédnek.
