Nász és gyász

Hogy egy filmkészítő 2024-ben, az eredeti regény megjelenésének több mint 125. évfordulója után újabb Drakula-verzió elkészítésére adja a fejét, nem különösebben meglepő. Mondhatni business as usual, ugyanis a Drakula-adaptációk a (hangos)film történetével szinte egyidősek, a vérszívó erdélyi gróf iterációinak se szeri, se száma. Aki Drakulát rendez, az egy nemes filmtörténeti hagyományt folytat: Stoker műve már-már olyan, mint a dzsessz-sztenderd egy zenész repertoárjában. Fel se kapjuk rá a fejünket. Amikor viszont valaki kimondottan a Nosferatu címet újrázza, annak már valamiféle megkülönböztető oka kell legyen: nem sokszor fordult ugyanis elő, hogy valaki F. W. Murnau 1922-es, a Drakulából készített, de a szerzői jogokat megkerülő, ezért halálra ítélt, aztán mégis műfajteremtővé vált Nosferatuját forgatta újra. Tévében még hagyján, de mozivásznon eddig konkrétan egyszer, 1979-ben, Werner Herzog jóvoltából (ha a főszereplője, Klaus Kinski rendezésében készített borzalmas spinoffot nem számítjuk ide) – a mozgóképes Drakula-adaptációk kis összefoglalójáért^* érdemes a Helikon 2022. decemberi számát átböngészni.

Miért készített hát A világítótorony rendezője inkább Nosferatut, mint Drakulát? Miért volt neki fontos, hogy a grófot Orloknak hívják, és hogy a cselekmény zöme Németországban játszódjon a viktoriánus London helyett? Miben különbözik a két vámpír?

A forgatókönyvet is jegyző Robert Eggers sokáig nem teszi egyértelművé az iménti kérdésekre adott válaszait – jó dramaturgként hatásosan késleltet. Sőt, ha van kulcsmotívuma a filmnek, akkor az maga a késleltetés, a kíváncsiság felsrófolása. (És mi az erotika, ha nem maga a késleltetés, a kíván[csi]ság fokozása?) Azért kicsit talán túlságosan is elszámította magát – pláne, hogy olyan történetről van szó, amit nagyon sokan ismernek kívülről-belülről –, és a filmje fontos perceket pazarol el redundáns elemekre: az Eberhart professzort (eredetileg Van Helsing, ’22-ben még Bulwer) alakító Willem Dafoe most is zseniális, de cselekményszálai érezhetően azért vannak feleslegesen kinyújtva, hogy addig is azon kelljen izgulnia a kedves nézőnek, vajon mikor láthatja megint a borzalmas címszereplőt.

Apropó címszereplő: az egyik legfontosabb dolog bármilyen új Stoker-adaptációval kapcsolatban az, hogy ugyanbiza mivel tudtak előrukkolni az eddigi sok száz Drakulához képest? Inkább lugosis vagy inkább Max Schreck-es? Inkább kinskis, netán Christopher Lee-s? Milyen? Mutasd már meg, Eggers!

Nos, ez az Orlok (Bill Skarsgård) – legalábbis kinézetében – inkább az állatias, túlvilági, rémisztő vonalat viszi a Lugosi- vagy Langella-féle selymes hangú sármőr helyett. Sőt, talán nem is Drakula akar lenni, hanem egyfajta Antikrisztus, akinek eljövetelét hűséges famulusai várják és hirdetik. A dögvészt hozza magával, nem az azelőtti áldozata csipkebugyiját. Ő maga a halál, akivel kézen fogva lehet járni – ahogy Ellen Hutter (Lily-Rose Depp) fogalmaz. Nem a továbbfertőzés a célja (arra ott vannak a patkányai), hanem a megsemmisítés, a neki járó zsákmány elfogyasztása. Az arcát alig látjuk – Eggers és Jarin Blaschke operatőr csúcsra járatják az árnyékokban való elrejtés, a sejtetés művészetét –, a hangja viszont túlvilági és dörgedelmes, lassan őröli a szavakat. (A magyar nézők azért lehet, hogy majd nem tudják teljesen komolyan venni grófunk kimérten magyaros dikcióját. Ha Lugosi angolja darabosnak tűnt, nos, akkor a Skarsgårdé annak is a paródiája.) Egyébként meg talán az összes Drakula és Nosferatu közül ő a „legtörténelmibb” figura, egyszerre hasonlít Vlad Țepesre és Bethlen Gáborra, de aki a historikus kontextus kibontására vár az inkább az érzékekre támadó Eggerstől, az csalódni fog. Inkább megidézi a korszakot (jelmezben, díszletben), azt viszont nagyszerűen.

Jó vámpírként Orlok csak az invitációra vár – az invitáció pedig egy ártatlan bakfisnak a látszólag a semmiből jövő kéjsóvársága. Kétségkívül eredeti gondolat, hogy minden gonosz eredője egy gyermeklány, aki maga sem tudja, hogy mit idézett elő a saját tudattalanjából, midőn vékonyka hálóingjében átadja magát az ismeretlennek – de nagyjából ennyi, amit Eggers filmje gondolati szinten hozzá tud tenni az eddigi vámpírmítoszokhoz és -variációkhoz. A női bujaság az ősbűn, kielégülést pedig csak a halál hozhat. Nem a borzalom, hanem az érzékiség szimfóniája az új Nosferatu: minden eddigi adaptációnál fontosabb karakter lesz az említett fiatal asszonyka, Ellen Hutter (Stokernél még Mina Harker), ráadásul nemcsak a szörnyeteg világra hívása összpontosul nála, hanem a megváltást is az ő áldozathozatalával lehet elérni. A férfiakhoz képest olyan okkult „tudás” tulajdonosa, amit nem az észérvek fejtenek meg, hanem maga a test, annak kívánságai. Az Ellen Huttert alakító Depp lány, Lily-Rose tökéletes erre a szerepre – és nem csak hamvassága miatt, hanem mert teljesen elhisszük neki, hogy a végzet pont a hatalmas sóvárgás miatt elkerülhetetlen.

Ezért Nosferatu hát ez a film, és nem Drakula: nem a szemfogakkal átadott halhatatlanság, nem a fokhagyma és a férfiúi csáberő, nem a tükörben eltűnő kortárs vámpír filmje, hanem a folyamatosan, megállíthatatlanul közelgő végzeté, a tudatalattiból előtörő megmagyarázhatatlanságoké, a halálban feloldódó szexualitásé.

Nosferatu, színes amerikai–brit–magyar film, 133 perc, 2024. Rendező és forgatókönyvíró: Robert Eggers. Író: Henrik Galeen, Bram Stoker. Operatőr: Jarin Blaschke. Vágó: ­Louise Ford. Zeneszerző: Robin Carolan. Szereplők: Lily-Rose Depp, Nicholas Hoult, Bill Skarsgård, Willem Dafoe, Aaron Taylor-Johnson, Emma Cor­rin, Ralph Ineson, Simon McBurney.

Jegyzet

^*                  Jakab-Benke Nándor: A vámpír színeváltozásai: Drakula filmtörténete. Helikon, XXXIII. évf., 2022. 23. (853.) sz., dec. 10. Online: https://www.helikon.ro/bejegyzesek/a-vampir-­szinevaltozasai-drakula-filmtortenete.

‍