„Nem lehet csak irodalom, kell legyen egy kicsi élet is” – beszélgetés Robert G. Elekes költővel, műfordítóval

Kanyargós utakon jutottál el az irodalomhoz…

Líceumban kezdtem el írni, a brassói Áprily Lajos Főgimnáziumba jártam. Először magyarul írtam, de nem nagyon tetszett, elsősorban azért, mert a magyar nyelvtudásom akkor sem volt, s most sem a legjobb. Én félig román, félig magyar és német családból jövök, szóval bonyolult etnikai hátterem van. Nagyjából három nyelven nőttem fel, magyar iskolába jártam, de otthon románul és németül beszéltem, a magyar nem volt éppen a legmegfelelőbb nyelv számomra ahhoz, hogy írjak. Aztán ugyancsak líceumban elkezdtem angolul írni, ami elképzelheted, hogy nem volt a legjobb. Az egyetemen kezdtem el valóban írni. Filológiára jártam a Transilvania Egyetemen, Brassóban. A brassói filológiát írók hozták létre, Alexandru Mușina, Andrei Bodiu, Gheorghe Crăciun, fontos román írók, nagyon irodalomcentrikus volt az oktatás. Ezektől az íróktól tanultunk, mentünk mindenféle irodalmi fesztiválra s rendezvényre. Kezdtem élvezni az írást. Azután volt egy periódus, amikor inkább akadémiai munkát végeztem, megírtam a doktorimat, elég hamar, mert akkor még lehetett doktorizni az alapképzés után, mesteri nélkül is: az én generációm az utolsó a bolognai rendszer bevezetése előtt. Három évig végeztem a doktorit, aztán elkezdtem tanítani, 2012-ig. Azután megint belejöttem a versírásba, és 2015-ben jelentettem meg az első könyvemet [aici îmi iau dinții-n spinare și adio]. Az írásfolyamatban pedig sokat segített az egyetem, a colectiv, a közeg, ahol mindenki írt, mindenki beszélgetett irodalomról – otthon éreztem magamat ebben.

Mi a viszonyod a magyar nyelvvel? Annál inkább, mert most is magyarul beszélgetünk…

Soha nem éreztem nagyon otthon magam a magyar nyelvben és társadalomban. Mindig egy kicsit tradicionálisnak láttam, régimódinak, Brassóban legalábbis. Én nem szerettem volna életem végéig bezárkózni ebbe a társadalomba. Mindig szerettem más emberekkel is beszélni, románokkal, németekkel, máshonnan való emberekkel. Apám volt magyar, aki nagyon hamar, hétéves koromban meghalt. Nagymamám félig magyar, félig német volt, és ő is meghalt már nyolc éve, s azután a családomban nem beszéltem magyarul, most már csak a románok élnek, a testvérem se nagyon beszél magyarul többet. Feleségem román, a barátaim románok, a munkahelyemen románul beszélek, csak nagyon ritkán magyarul.

Mi maradt a kapcsolódási pontod a magyar nyelvvel?

Az irodalom és a film. Még most is van pár magyar barátom, például Dósa András, aki ugyancsak brassói, és az Áprily Lajosba járt, vele beszélek egyszer-egyszer egy kicsit magyarul, de vele is inkább románul. Olvasok néha magyarul, és sokszor nézek magyar filmet. Azt hiszem, inkább a magyar filmet élvezem, mint a magyar irodalmat.

Brassóban én is azt tapasztaltam, hogy távolinak tűnik a magyar irodalom. Eleve Kolozsvár nagyon messze van, s bár most már van könyvfesztivál a közelben, Sepsiszentgyörgyön s kicsit távolabb, Csíkszeredában is, nem ez volt régebb a helyzet. Itt nem igazán volt lehetőség találkozni élő magyar irodalommal.

Nem, Brassóban nem volt. Persze Kolozsváron, Marosvásárhelyen voltam spoken word rendezvényeken, ahol összegyűlt negyven-ötven ember. Létezik közösség, emberek, akik összegyűlnek, és együtt hallgatják, írják az irodalmat. Brassóban nem létezik ilyesmi magyarul. Kell egy kapcsolat az emberekkel is, hogy legyen valaki, aki meghallgat, mert ha nem, írhatsz magyarul, de kinek? Jó, elmehetsz felolvasni Kolozsvárra, de kell itt is legyen valaki, akivel beszélhetsz minden nap magyarul, elsősorban azért, hogy gyakorold a nyelvet, mert anélkül hiába akarsz írni magyar nyelven. Tudok fordítani magyarról, de magyarra nem nagyon.

Hogy nézett ki a brassói kulturális élet iskolás és egyetemista korodban, s hogy néz ki most?

A brassói kulturális élet polgármesterenként változik. Mindegyik polgármester más dolgokra ad pénzt. Vannak periódusok, amikor a polgármesteri hivatal alternatív fesztiválokat, különleges projekteket is támogat. Elég aktívan dolgoztam a brassói kulturális életben, az Amural fesztivál egyik szervezője voltam, az irodalmi részével foglalkoztam. Öt évig létezett a fesztivál, aztán megszűnt, mert politikai konfliktusok voltak körülötte.

Tíz éve szervezem a Dactăr Nicu’s Skyzoid Poetset, ahova majdnem minden hónapban hívok írókat felolvasni és beszélgetni. Sokan tudják Brassóban, hogy ez létezik, mindig eljön negyven-ötven ember. Az egyetem is mindig nagyon aktív volt a brassói kulturális életben, a Dactăr Nicu’s előtt az egyetem volt dékánja, Andrei Bodiu, s a mostani dékán, Adrian Lăcătuș rendeztek irodalmi fesztiválokat, meg akarták mutatni a brassóiaknak a brassói, a romániai és a külföldi irodalmat. Vagyunk páran, akik írunk, csinálunk ezt-azt, de városszinten nem az irodalom érdekli legjobban az embereket.

A Dactăr Nicu’s Skyzoid Poets a kolozsvári Thoreau és a bukaresti Max Blecher kör mellett az egyik legismertebb romániai irodalmi kör. Mesélnél egy kicsit arról, hogyan indult, mi a koncepció, hogyan szervezitek?

A Dactăr Nicu’s most tíz éve kezdődött, a Tipografia, ahol tartjuk, 11 éve létezik. Annak idején idejöttem, s megbarátkoztam Vali Bărbattal, a hely főnökével, elkezdtünk beszélni az irodalomról, s mondtam, hogy Brassóban nem létezik egy kör, egy bár, ahol fel lehetne olvasni. Mondtam, hogy Kolozsváron létezik a Thoreau, Bukarestben a Max Blecher, s nagyon jól mennek. Szerencsére annyira nyitott volt Vali, hogy azt mondta, próbáljuk meg nálunk is. Tíz éve kezdtük, lassacskán kezdett ismert lenni egész Romániában, mindenhonnan jönnek írók, már nem csak mi hívunk embereket, hanem maguktól is akarnak jönni. Sokat köszönhetünk Roxana Târziunak, aki a plakátokat készíti. Ez alapozta meg az online jelenlétet, feltűnést keltett, s gyűltek a követők. A Dactăr Nicu’sra nagyon sok egyetemista jön, főleg a filológiáról. A generációk váltakoznak, voltak, akik az elején közönségnek jöttek, s most ők olvasnak fel, mert azóta publikálnak, könyveik jelennek meg. Tíz éve látom, hogy Brassó kitermel új írókat, költőket, jó látni ezt. Még mindig érkeznek elsőévesek, s ez tovább viszi a kört.

Miért látod előnynek az irodalmi körök függetlenségét?

Vali, a Tipografia főnöke nagyon sokat segít, pénzzel is. Mi egyszer se kértünk állami vagy önkormányzati támogatást. Mindig a Tipografiában fogjuk csinálni. Ők adnak honoráriumot és lehetőséget az íróknak. Szerencsénk volt, hogy Vali segített és továbbra is segít. Nem fizetünk sokat a meghívottaknak, de így is az egyetlen irodalmi kör vagyunk Romániában, amelyik ad honoráriumot. Az elején arra gondoltam, lehet, kellene pénzt kérni az önkormányzattól, de aztán láttam, mi történt az Amurallal: egy ideig fizettek nekik, aztán egyszerűen kihúzták a kulturális rendezvények listájáról. Ez nem fog megtörténni a Dactăr Nicu’sszal, mert egyáltalán nem kapunk közpénzt. Azt csinálok, amit akarok. Nem függök támogatásoktól, a Tipografia nagyon hisz a projektben, szabadon hagynak, csináljak, amit én jónak gondolok. Persze, ha valami nagyobbat akarsz létrehozni, az már nem ilyen egyszerű, ahhoz kell közpénz.

Kikre figyeltek inkább a Dactăr Nicu’snál? Mi alapján válogatjátok a meghívottakat?

Nincs direkció, miszerint csak nagyon fiatalokat vagy „nagyokat” hívunk, egyszerűen megegyezünk Andrei Dósával. Próbálunk olyan írókat is elhozni, akik csak ritkán lépnek fel, a múlt évben például sikerült elhívnunk azt a Dan Sociut, aki nem nagyon olvas fel sehol, még Bukarestben vagy Kolozsváron sem. Vagány élményeket akarunk biztosítani íróknak s olvasóknak is, mindig egy picit másképp.

Mik az irodalom ideális helyei?

Az a fontos hely, ahol megtanulsz írni: az egyetem, ha elég vagány, a saját életed, s amit egyedül felfedezel. Azon kívül az irodalomnak mindig fontos helye volt a kocsma, ahol találkoztak az emberek, együtt írtak, berúgtak, együtt éltek. Jó, hogy létezik ilyen Brassóban is, itt a Tipografia, ahol tudunk találkozni, még akkor is, ha most sokunknak gyereke van, le tudunk ülni mi is egy estét, hogy hallgassunk költészetet, igyunk egy sört s beszélgessünk. Nem lehet csak irodalom, kell legyen egy kicsi élet is.

Tipikus kultúrember vagy, aki hatvan dologgal foglalkozik egyszerre. Inkább egyetemi tanárnak, kutatónak, költőnek vagy kultúraszervezőnek tartod magad?

Azt hiszem, a foglalkozásaimmal ugyanaz a viszonyom, mint a nyelvekkel, amiket beszélek. Négy nyelvben nőttem fel, magyar, román, német és angol, ez utóbbi választott nyelv volt. Nem tartom magamat sem románnak, sem magyarnak, nem látom magamat németnek vagy angolnak, mindegyik nyelv adott valamit az életemben. Ugyanez a helyzet ezekkel az aktivitásokkal is. Írok, tanár vagyok, fesztiválokat szervezek, mindegyik hoz valamit, valami vagányat, egyik sem fontosabb, mint a másik. Szerintem az ilyen definíciók ártanak. Hogyha nagyon költőnek látod magad, nem vagy igazi költő: inkább látszani akarsz, nem dolgozni.

Már elég sokat beszéltünk arról, mi érdekel irodalomszervezőként, de mi érdekel költőként?

Mindegyik könyv, amit írtam, s amit most írok, mást jelent nekem, más dolgokkal küzdök a megírása közben. Az első könyvem a családomról szólt, apám haláláról, a második könyvem az akkori életemről – és elég vad életem volt akkor. Most apaként írok könyvet: a debütkötetem a régi családomról szól, arról, amelyben én nőttem fel, a mostani pedig a jelenlegi családomról. Mindegyik másvalamit ad: ahogy most írok, segít, hogy megértsem, mit érzek a kislányom és a feleségem iránt. Az irodalom kikristályosítja, mit érzek, mit gondolok. Aztán hogy ez mit jelent azoknak, akik olvassák mindezt, nem tudom… Persze nem csak magamnak írok, próbálok úgy írni, hogy fontossá válhasson másoknak is.

Érdekes, hogy a kortárs román költészetben, főleg a te generációd írásaiban a család mennyire fontos témává vált.

Már beszéltünk párszor erről Dósával. Szerintem abból is ered ez, hogy az előttünk járó legnagyobb nemzedék, a nyolcvanas évek generációjának tagjai közül nagyon sokan tönkrementek, hamar meghaltak – elég tragikus sorsok voltak. Nagyjából ők voltak a költőpéldaképeink, de ez megváltozott kicsit, amikor rájöttünk, hogy mi szeretnénk egy kicsit többet élni. „Domesztikusabbak” vagyunk, próbáljuk a családi életet is megélni. Sok könyvet anyák írtak, anyaköltők, mint például Svetlana Cârstean vagy Ștefania Mihalache. De erről, hogy milyen apának lenni, nem nagyon írtak. Az előző generációk férfiaihoz képest sokkal érzékenyebb a perspektívánk: nem azt az apát keressük magunkban, amelyik távol marad, hanem azt, amelyik megpróbál ott lenni, nem követi el ugyanazokat a hibákat, amelyeket az ő apja. Ez a téma fontos nekünk, a mi generációnknak: apákként és férfiakként próbáljuk feldolgozni a problémáinkat.

Mi érdekel akadémikusként?

Nagyon érdekel az irodalom és a filozófia közötti kapcsolat, írtam már például Paul Celanról és a Derridával, valamint Heideggerrel való kapcsolatáról. Utóbbi filozófiája nagymértékben befolyásolta, hogyan írt Paul Celan, azt élveztem ebben, ahogy az irodalom át tudott lépni az ideológiai határon. A doktorimat romániai német irodalomról írtam, az Aktionsgruppe Banatról, Herta Müllerről, brassói, kolozsvári, szebeni írókról, akik a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években írtak Romániában németül. Most inkább filmekről írok, megint elkezdett érdekelni a filmművészet. Mielőtt a brassói filológiára jöttem, Kolozsvárra akartam menni filmes egyetemre, de – bár bejutottam – nem volt pénzem ott maradni.

Hogyan látod, Romániában vannak regionális különbségek az irodalomban?

Kolozsvár és Szeben, úgy látom, hasonlóak. Mindkét helyen erős a csapatmentalitás, az írók jobban összegyűlnek, és segítik egymást. Bukarest és Brassó más, Bukarest nagyon sokszínű, s bár Brassóban is van csapatmentalitás, nem írunk ugyanúgy. Ha megnézed Kolozsvárt, az ottani román költészetnek van egyféle mentalitása, ideológiája, tradíciója. Ha olvasol egy könyvet, rájöhetsz, hogy kolozsvári szerző írta. Itt kevesen vagyunk, de nagyon különbözőek. Dósa nem ír úgy, ahogy én, én nem írok úgy, ahogy Drăgoi, Drăgoi nem ír úgy, ahogy Ignat vagy Vakulovski stb. Ebből a szempontból itt nem létezik „filon literar”, irodalmi vonal, trend, s Bukarestben sem. Persze azokon a helyeken kívül, amiket említettem. Léteznek kis enklávék mindenfelé az országban.

Miért olyan hosszúak a kötetcímeid? A magyar irodalomban is van ennek hagyománya, mostanában talán reneszánszát éli. Hogy lett az első köteted címe aici îmi iau dinții-n spinare și adio, a másodiké pedig o dronă care să mă vrea în sfârșit doar pe mine?

Egyszer sem én döntöttem el ezt. Azt akartam, hogy az első könyvem címe Carii legyen. A szerkesztőm, Teodor Duna mondta, ennyi nem elég, legyen ez a sor. Az első kötetnél persze elfogadtam, amit egy olyan ember mondott, aki több könyvet írt, szerkesztő s nagyon jó költő. Aztán a második könyvnél más szerkesztővel dolgoztam, Claudiu Komartinnal, és ő először azt mondta, hogy nem akar hosszú címet. Javasoltam több opciót, aztán még párszor elolvasta a könyvet, s azt mondta, mégis inkább ez legyen: és rámutatott egy hosszú sorra. Mindkét szerkesztő talált a könyvben egy hosszabb versrészletet, amire azt mondta, ez lesz a cím. A cím, amit a most készülő kötetemnek szeretnék adni, nagyon rövid, de nem hiszem, hogy fog tetszeni a szerkesztőnek, mert van benne egy szó, ami etnikai szempontból problematikus, a bozgor, ami a romániai magyarok csúfneve: fără țară, országtalan. Én el akarom lopni ezt a bozgort, azt akarom, hogy ne legyen negatív íze. S főleg a mostani kontextusban nekem jelent rosszat, manapság minden a nacionalizmus irányába mutat, és ez rossz. Engem nem zavar, hogy országtalannak látnak. Persze én európai vagyok, se nem magyar, se nem román, globális polgár, vagy valami olyasmi. Át akarom fordítani ezt a „csúf” szót valami pozitívba. Írtam egy verset, Bozgor bebop, amelyben ritmikusan beszélek erről az etnikai kérdésről, s ezt szeretném kötetcímnek is, de nem tudom, fog-e tetszeni a szerkesztőnek. Még használtam ehhez hasonló szót, amikor beszéltem, írtam magamról, a korcsiturát [korcs], s ez is egy olyan „csúf” szó, ami nekem nagyon tetszik: különböző nyelvek, kultúrák között éltem, s rám ez jó hatással volt. A magyar és a német sokat segített abban, hogy írok: mindkettőben össze tudsz illeszteni szavakat, a románban kell kötőszó, ami összetartja a szavakat. Próbáltam átvenni a magyar és a német szintaktikát, áttenni románba, főleg az első könyvemben kísérleteztem ezzel. A magyar nyelv s azok az emberek, akik magyarok az életemben, nagyon fontosak számomra: apám, nagytatám, nagymamám. Nem felejtettem el a magyar hátteremet, de egyszerűen a román felé mentem, mert több ember volt körülöttem, aki románul ír s románul olvas.

‍