Nyomozás

Részletek A lélek változatlan című regényből

‍

Sokan jártak a könyvtárba, de senki sem könyveket kölcsönözni. Mindenki Manuval akart beszélgetni. Eleinte főleg arról faggatták, miért került oda, milyen odafent az élet, milyen belülről a Palota, és vajon igaz-e, hogy a Herceg egy szörnyeteg, aki lefekvés előtt szűzlányok vérét issza.

Manu nem volt bőbeszédű, de készségesen válaszolgatott. Kihúzta a gyufát „odafent”, mert olyan előadásokat tartott az egyetemen a hálózatokról, amelyek másoknak nem tetszettek. A fenti élet nem sokban különbözik a lenti élettől, legfeljebb abban, hogy az ott élők meg vannak győződve a saját tökéletességükről. A Palota aggasztóan nagy, és lehangoló fennhéjázással monumentális. A Herceg pedig sokkal rosszabb annál, mint amiket pletykálnak róla; mindenkinek jobb lenne, ha csak szűzlányok vérét inná lefekvés előtt.

Adrian úgy vélte, már ezek a rögtönzött kiselőadások is elegendő okot szolgáltathatnak arra, hogy a hatalom valamelyik kolóniára száműzze Manu Guiscard-t. Az Alvilág hemzsegett a besúgóktól. Spinola kémfőnök a hercegség egyetlen zugát sem hagyta ellenőrizetlenül, spionok ezrei jelentettek szorgalmasan, nem is beszélve a technikai lehallgatásról. Mindenkiről tudtak mindent. Adrian nem volt elragadtatva apja sziporkáitól. Nem mintha ez Manut különösebben izgatta volna.

– Abszolút várható fordulat – szónokolta önelégülten Manu Guiscard, miután végighallgatta a fiát a Palotában történt bűntényről. – És mindenki abszolút gyanúsított. Mindenkinek van indítéka, nem is egy, szóval bárki lehet a gyilkos. A kancellár, Isten nyugtassa, egy utolsó opportunista gazember volt, ugyanúgy, mint az összes többi. Tehát – magyarázta a professzor – nincs más dolgunk, mint megtalálni, hogy a sok opportunista gazember közül kinek állt leginkább érdekében a kancellár halála. Nem tűnik különösebben nehéz feladatnak.

– Jó, jó – mondta Adrian –, de mégsem lehet ilyen előkelő embereket gyilkossággal vádolni. Főleg nem nekünk, ezzel a kétes családi háttérrel.

Manu felhúzta a szemöldökét.

– Fiam – mondta, és körbemutatott –, ezek itt mind genetikai selejtek. Ennek az államnak mi vagyunk az egyetlen reménysége.

Adrian ebben erősen kételkedett, de semmi kedve nem volt felesleges vitákhoz.

– Hogy lehet valaki janicsárként a Palotában? – kérdezte az apját, majd elmesélte találkozását Doriannal és Frédivel.

Manu figyelmesen hallgatta, és kivételesen nem valami olcsó poénnal állt elő, hanem hosszasan elgondolkodott. Idegesítően sokáig hallgatott.

– Szerinted milyen lehet? – kérdezte végül.

– Ki?

– Az unokatestvéred. Marga fia. Most annyi idős lehet, mint te.

Adrian szeme elkerekedett. Nem értette, hogy jön ez ide. Pedig ő maga is sokat gondolt az unokatestvérére. Vajon mi lehet vele? Melyik janicsárfiú az? Összezavarodott.

– Dorian valójában Frédéric? – kérdezte akadozó nyelvvel, de az apja leintette.

– A titkok – mondta Manu Guiscard –, azok fogják elpusztítani a hercegséget.

Kiselőadásba kezdett. Szerinte minden embernek joga van a saját titkaihoz, de az állam, amikor elveszi az anyáktól a gyerekeiket, ősi törvényt sért meg, vagyis bűnt követ el, amely hosszú távon nem maradhat következmények nélkül. Az anyák sóvárognak gyermekeik után, a fiak pedig keresik az anyjukat. És ez a vágy a legjobban megszervezett állam struktúráit is szétfeszíti.

– Akkor a janicsárotthonban kellene szaglásznom? – kérdezte bizonytalanul Adrian.

– Dehogy – zavarta össze még jobban az apja.

– Az élet nem egy regény, apám – dühöngött Adrian.

– Tévedsz, fiam – vágta ki a tromfot Manu. – Az élet maga a regény.

‍

Spinola Theodora anyahercegnénél
(E. G. szatírája)

Spinola, akit nyilvánvalóan valamiféle mélabús férfigörcs gyötör, ezért járkál fel és alá olyan savanyú ábrázattal, és aki azt hazudja magának: ő a hölgyek kedvence, ő maga Casanova reinkarnációja, egy valóságos Don Juan, akinek puszta jelenlététől gyönyörtől telve ájulnak halomba a gyengébbik nem tagjai, miközben az igazság az: utálja a nők nyafogását, idegesíti a sok locsogás, a lelkizés és a testi szerelem felesleges bonyodalmai. Ámbár mindezek ellenére nagy erőfeszítéseket tett, hogy a női nem csodálójának tűnjön.

Kies hercegségünkben bőségesen találhatóak oly elkeseredett hölgyek, akiknek szerelmi élete annyira sivár, hogy készek − sőt, minden zsigerükkel vágynak arra −, hogy Spinola kémfőnök végtelenül unalmas és megkeseredett lényét a könnyed udvarló Casanovaként vagy a vehemensebb Don Juanként azonosítsák.

Spinola verejtékezve erőlködik, hogy ezt a látszatot fenntartsa. Izzad, görnyed, hajlong, szenved – de a könnyed udvarló és a fesztelen szerető szerepét nem hagyja. Ezek a nők annyira megsavanyodtak, hogy gondolkodás nélkül bekapják Spinola horgát, és belemennek a játékba: azaz teljes mértékben átadják magukat Spinolának és a sikamlós affér álságos illúziójának. Nem vesznek tudomást a kémfőnök homlokán gyöngyöző izzadságcseppekről, az ízléstelen ing rikító színeiről, az érzéketlen szerető ügyetlenkedéseiről és Spinola lúdtalpáról.

Mert szó, mi szó, be vagyunk ide zárva a falak közé, saját korlátozottságunk ketrecébe, az agyunkban kétségbeesetten keringő két neuron lázálmaiba, és azt hisszük magunkról: tökéletesek vagyunk. Mint a szén, amely nélkül nem lenne lehetséges az élet itt a Földön. A szén olyan nekünk, mint a falat kenyér, mint a Miatyánkban Isten, mint kancellár a látványpuncsban. Az a tény, miszerint a gyémánt is szénből van, és az semmiféle körülmények között sem szorul korrekcióra, annyiban zavaró csupán: városállamunk kacattárában senkinek sem jut eszébe gyémántként megszületni.

Tökéletesnek lenni azonos az önmegsemmisüléssel. Ezt mindenki sejti, mégis úgy tesz, mintha nem érdekelné. Inkább álságos rokokó világot hazudnak maguknak, amelynek negédes giccsében a karót nyelt Spinola játssza a bonvivánt. Ezért fordulhat elő az, hogy Spinola összetéveszti az erekciót a romantikával, az impotenciát a poétikával, és a pőre coitust a lelkivilággal.

Ez a botcsinálta Casanova, ez a bürokratává züllött Don Juan mielőtt elindult volna Theodora anyahercegnéhez, az irodájában lévő tükör előtt gondosan csinosítgatta magát: csipetnyi púder az orrára, rengeteg kölni a nyakára, és a ruha ráncainak gondos elsimítása. Ezek az aprócska szépészeti kiigazítások ugyan egy csöppet sem javítottak Spinola kémfőnök kellemetlen egyéniségén, mert a látszat sosem csal, és ha tetszik, ha nem: kutyából sosem lesz szalonna.

Így vonult tehát kedvenc városállamunk legfőbb intrikusa Theodora hercegné elé talpig pomádéban, aki minden előzetes várakozás szerint nem éppen dicsérni fogja az állófogadáson történt incidens után. Az ilyen eseményeken az elvárható legnagyobb botrány, hogy a kissé spicces fegyverkezési államtitkár pezsgőt önt a hölgyek méregdrága selyemruhájára. Vagy a garatra felöntő zongorista meztelenül kezd el Chopin-szonátákat játszani.

A látványpuncsba élettelenül úszkáló kancellár bizonyítéka Spinola alkalmatlanságának. De ne rohanjunk előre, és legfőképp ne adjunk Theodora hercegné szájába oly szavakat, amiket ő nem ejtene ki.

Theodora hercegné a szobáiban várja a kémfőnököt. Egy bordó bársonnyal borított kereveten pihen. Rémségesen kövér, hiszen folyamatosan zabál, emiatt aztán állandóan szellent, hiába vannak tárva-nyitva az ablakok és a teraszajtók, mindenhol orrfacsaró bűz terjeng.

A mindent betöltő bűzt többféle módszerrel igyekszik a hercegné ellensúlyozni: virágok, füstölők, kölnivel behintett párnák, párologtatók sorakoznak. Igazság szerint, ha bármelyik másik állampolgár lenne ilyen kövér, és végezne a bélrendszere ilyen szorgalmas munkát, akkor az a szerencsétlen flótás nem nullán, hanem mínusz pontokon állna, de a hercegnét mégsem lehet lepontozni. És nem, nyájas olvasó, ez nem korrupció, hanem korrekció. A különbség csak az, hogy nem biotechnológiai, hanem stilisztikai a kiigazítás. Mert a gázok örökös jelenléte miatt ezt a hiányosságot nem lehetett eltitkolni, nem mintha Theodora ezen nagyon igyekezett volna. Elvégre mégiscsak ő volt a hercegség igazi ura, mert aki azt hiszi, hogy az ostoba Herceg a feltupírozott libidójával igazgatja a szálakat, az nem érti a világ menetét.

A Herceg soha nem rendelhetné magához Spinolát, Theodora megteheti. A Herceg soha nem kérhetné számon a kémfőnököt, Theodora megteheti. Nem mintha a Herceg szeretne akár egy percet is kettesben tölteni Spinola kellemetlen személyével.

Theodora valamikor rendkívüli szépségnek számított, aztán a Herceg – a mostani apjának – a felesége lett. Így múlik el a világ dicsősége. A házasság olyan pocsékul sikerült, Theodora annyira utálta a férjét, hogy végső elkeseredésében először Spinola szeretője lett, majd zabálni kezdett. Theodora nemcsak a férjét, de a fiát is utálta: túlságosan emlékeztette őt az apjára.

Spinola talpig beillatosítva lépett a kereveten terpeszkedő hercegné elé. Az megvetően mérte végig Spinolát, de nem szólt egy szót sem. A kémfőnök mukkanni sem mert, a kancellár holtteste a látványpuncsban rossz ómen. Nincs mit erre mondani. A kérdés: ki merne ilyesfajta pofátlanságra vetemedni. Theodora mintha a gondolataiban olvasott volna:

− A Guiscard család – mondta.

Spinola zavartan figyelte a cipője orrát. Különleges cipőket hordott, amiben kényelmesen elfért a talpbetét. Bár ez titok volt. Ugyanis bokasüllyedése volt. A környezete szerint csak piperkőc volt, és a különleges cipők voltak a gyengéi. Spinola pedig elégedetten fürdőzött a ficsúr szerepében, miközben hatalmas erőfeszítésébe került eltitkolni fájós lábait.

− A Guiscard család – mondta nagyon lassan és megfontoltan – bár rém izgága társaság, de sosem támadnak orvul. Még az a félnótás Manu Guiscard is mindig aláírja az átkozott röpiratait.

Theodora megvetően mérte végig a kémfőnököt.

− A zsigereimben érzem – sziszegte Theodora gyűlölettel telve –, hogy ők voltak.

Spinola igencsak jól ismerte a kövér asszony zsigereit, de esze ágában sem volt ezzel kapcsolatban bármit is elkotyogni, na nem azért, mintha úriember lett volna.

‍