Ó, rettentő Isten, nagy vagy, ha vagy

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának legfrissebb előadását nézve, erős késztetést éreztem, hogy megértsem a címben szereplő határozott névelő szerepét. A szatmári színpadon nem egy akármilyen mester jelenik meg, hanem „A” Mester, Frumen Gergő alakításában. Ugyanakkor vérvörös szalagokkal megkötözve kilép Jézus (Erdei Máté), akit az evangéliumokban tanítványai „Mester”-nek szólítanak. A Mester Mesterről szóló írása nem ég el. Nem éghet el. Egy olyan korban sem, egy olyan világban sem, ahol az ember megtagadná Isten létezését, és a rendszer követeléseinek eleget téve kizárná/ elzárná azokat, akik az ellentétét állítják. Ha az ördög kell színre lépjen, hogy bizonyítsa, van Isten, nagy a baj.

Függöny! Nem mozdul. Minden marad takarásban. Vagyis mégsem. Az előadás szereplőit játszó színészgárda egységesen, mint az ókori tragédiák kara, két sorba rendeződve, a vörös függöny előtt a színpad bal oldalán állati és emberi hangok keveredéséből előbb suttogva, majd egyre hangosabban és tisztábban nevezi meg, hív színre szereplőket: „Hella, Woland, Behemót, Korovjov, Azalelló.” Statikusnak hat ez a jelenet, kevés a színpadi mozgás, a történetmesélésen van a hangsúly – ugyanaz a történet több hangon, bizonyos szavak megismétlésével mélyebb jelentésrétegeket tár elénk. Mindezt vészjósló zene kíséri. Mint valami zsolozsmát mormolják a neveket, melyek még csak nevek. Bárkiből lehet bárki – gondolhatjuk, ahogy felgöngyölítik a történetet, de aztán lassan kikristályosodik, ki kit (kiket) játszik, ki milyen alakot ölt. Az említett szereplők közül az első, aki kiválik, Woland, a fekete mágia professzora (Rappert-Vencz Gábor). Nem tetemre, életre hívás ez. De mi végre, s miért pont őket? A jelenetek alatt az értő és érző fülű nézőknek kiderül: szükség van erre az ördögi társaságra.

Bár Jézus neve kimarad a sorból, ott van mindvégig a sorok között, a színfalak mögött. Az első hosszú jelenet végén felmegy a függöny, s a háttérben várakozó Jézus kilép a díszlet aranyozott falai elől, az ikon kereteiből – miközben Woland lelép a színpadról, elfoglalja helyét a nézőtér első sorában, pont Jézussal szemben. Ott van, jelen van, de csak mint külső szemlélő, nem szól bele a történésekbe. Az ítélet nem rajta múlik. Nem tőle függ. Képi és hangzásvilágában katartikus pillanatokat élünk át, ahogy Jézus egyre közelebb és közelebb lép Wolandhoz – már szinte farkasszemet néznek, majd a Jézust játszó Erdei Máté szétnéz a közönség soraiban, s Woland visszamegy a színpadra. Nem ellenségként, polarizált erőként jelennek meg, hanem egységként.

Ezt az egységet bontja meg az ember, aki megtagadja Isten létezését, s ezáltal az ördögét is megkérdőjelezi. A Berliozt játszó Nagy Orbán tükröt tart a rendszertől tartó, szabályoknak élő embernek. Hitetlen Tamásként minden spirituálist megkérdőjelez, fél a rendszernek ellentmondani, félti a pozícióját. Játékába saját színeket lopva teszi a szereplőt szerethetővé, megmosolyogtatóvá. A rendszer rendszertelenségének a képviselője fejét veszti. Fejetlenség jellemzi a társadalmat, ahol a szabadságjogoktól megfosztva, igazságtalanságban és félelemben élnek az emberek. Egy mindent elsöpörni látszó politikai zűrzavar közepette látszólagos káoszt kavar az ördög, közben rávilágít az emberekben lakó jóra és rosszra s a hitről és spiritualitásról való hiányos tudásukra.

Nem feltétlen a cselekményre helyeződik a hangsúly, hanem bizonyos jelenetekre, mondatokra, utalásokra, érzésekre. A szimbólumok és jelképek felsorakoztatása, a kimondott és kimondatlan utalások tükrözik a mű komplexitását, a történetek rétegződését. A látható és a láthatatlan világ közti átmenet halványodik, a myse-­en-­abyme technikával tükrözött valóság(ok) egy idősíkba kerülnek. Ami szóban nem hangzik el, képi utalásban megjelenik a színpadon. Az önkényuralom jelképe, a vörös csillag lehull, az ideológiák lelepleződnek.

Mihail Bulgakov mesterműve Sardar Tagirovsky rendezésében új ajtókat nyitogat lelki és fizikai síkon egyaránt. Mint szentségáldozáskor, tisztán felmutatja a szakrális és profán jelképeket. Hitelesen hangzik el Jézus neve, de ugyanúgy áttetszően beszél a szerelemről, az írásról, az igazságról és a „másvilágról”. A szatmári társulat olyan darabot vitt színpadra a mai kusza világban, amiben hitelesen beszélhetünk nagy értékekről, anélkül, hogy elcsépeltnek éreznénk azokat. Ahol az igazság keresése túlmutat a manipuláción. Ahol a művészet az igazság felmutatásának a legtisztább módja. Elhangzik a színpadon az a fontos kérdés, amit Pilátus feltesz Jézusnak a bibliai Passióban: „Mi az igazság?” Jézus azért jött, hogy tanúságot tegyen az igazságról, s az igazságot semmilyen társadalmi vagy politikai rendszer nem fedheti el hosszú távon. Valahol felfeslik a szál, és fény derül rá. S ez legtöbbször sötétben történik, hisz sötétség nélkül nincs fény, ugyanúgy ördög sincs Isten nélkül. Ez a fény-sötétség játék és a profán-szakrális váltakozása adja meg az előadás keretét. Erre rétegződik a zenei világ gazdagsága, a forgószínpad dinamikája, a színek polarizáltsága.

Minden és mindenki az előadást szolgálja, s benne az igazságot kereső embert. A nagybetűs embert, aki bár beleroppan s egy zárt világban zártosztályra kerül, társra talál. A Hontalan Ivánt játszó Szabó János Szilárd az első pillanatoktól szinte az utolsókig végigvezet a történteken, mondhatni kézen fogja a nézőt. Akárcsak a Mestert, őt is félresöpri a rendszer. A professzort játszó László Zita az analitikus hidegségével teszi rá a „skizofrén” pecsétet. Beteg a világ, nagy beteg – gondolhatjuk. A varietészínházban groteszk jelenetsorozatok révén jutunk Wolanddal a következtetésre: „Elvégre az ember csak ember marad.” A sátáni jelenlét megmutatja, mennyire becsaphatóak, elcsábíthatóak vagyunk: könyörtelenül rámutat emberi gyengeségeinkre. Tükröt tart. Nem görbét, tisztát. Mindezt varázslatnak álcázva. Az ördögi kíséret (kísértet) minden tagja átszellemülten játszik és láthatóan élvezi a játékot. Az ördög sem ördög, rájövünk, hogy nem minden fekete vagy fehér.

Kevesebb groteszk humort és több magasztosságot érzek az előadásban, mint Bulgakov regényében. A szerelmi szál felerősödik, s az igaz szerelem igazsága győz. Margarita (Sosovicza Anna) légiességével, női bájával a végsőkig kitart a Mester mellett. Meghatódva ülök, ahogy az utolsó apró fény is kialszik a színpadon. A mai fejetlen világ mondhatni amúgy is elég groteszk, így nem hiányzott a groteszk elemek halmozása. Letisztult, követhető, elgondolkodtató előadást láthatunk. Sardar Tagirovsky különleges érzékenységgel nyúl darabokhoz, rendezéseiben mindig túlmutat az érezhető-tapintható világon.

A szürke rendszert ellenpontozva megjelennek a szakrális színek: az arany és a fehér, míg az ellenpólus, az ördögi szereplők fekete és vörös színekben pompáznak. A forgószínpad két oldala nyit és zár egy új világra. Mint egy ikon eleje és háta, betekintést enged a valóságba és a szentségbe. A két világ közti átjárást egy folyosó biztosítja, egy féregjárat, ami tükörfólia segítségével hol visszaveri a fényt s a szereplők alakját, hol átlátszóvá válik, így bizonyos jelenetekben megnyílik előttünk egy átmeneti tér, a felszín mögötti dimenzió kitágul. Hol beleshetünk a kulisszák mögé, hol tükör által homályosan látunk. Ennek a folyosónak a tetején meg-megjelennek szereplők, fentről irányítanak, kommentálják az eseményeket. A hang és a csend váltakozása, a beleszőtt hideg, fémes zajok, a zongora elemi hatása, a megzenésített orosz vers, a vészjósló dallamok, recsegések, zakatolások, sípolások egyre jobban beszippantják a nézőt. A jó embereket legalábbis mindenképp. S a többiekkel mi lesz? Mindenkinek az ő hite szerint.

Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Rendező: Sardar Tagirovsky. Szereplők: Frumen Gergő, Sosovicza Anna, Rappert-Vencz Gábor, Szabó János Szilárd, Nagy Orbán, Keresztes Ágnes, Orbán Zsolt, Rappert-Vencz Stella, Bogár Barbara, Varga Sándor, Erdei Máté, Péter Attila Zsolt, Gál Ágnes, Diószegi Attila, Laczkó Tekla, Poszet Nándor, László Zita, Budizsa Evelyn. Dramaturg és fordító: Kozma András. A rendező munkatársa: Demeter Márk-Cristopher. Díszlettervező: Sós Beáta. Jelmeztervező: Mihály Katalin Sára. Zeneszerző: Bakk-Dávid László. Zeneszerző munkatársa: Bodoki-Halmen Zsolt. Koreográfus: Bordás Attila. Világítás: Kecskés Lénárd. Hang: Botos Gergő. Súgó: Simionaș Varga Anna. Ügyelő: Szabó Ritta.

‍