Pedig az is

Ott állt az a két férfi az esőben,

kabátjukra, mint őrült pointillista festő,

az eső egyre több rétegben pettyegette

átlátszó cseppjeit.

Ott állt a két feketülő kabátú férfi,

és egyikük (nem fordultam meg,

nem tudom, melyik lehetett az)

ezt mondta: „ilyenkor örülök,

hogy nem Pesten élek.”

A mondat horgokat növesztett,

és belekapaszkodott agyamba,

mint afféle bogáncs,

egy ingatlaniroda kirakatánál álltak.

Felvillantak rögtön a verandán

sütögetéssel, nagy nevetéssel

eltöltött nyári órák, mikor irreálissá

tornyosulnak az árnyak, s bábszínházat

játszanak a házfalon.

Hatalmas széllökések, melyek

kasztanyettaként csattogtatják

a zsalugátereket éjjel.

A nyögések, roppanások,

melyek a ház terét lakják akkor is,

ha nincsen senki otthon.

Lázas beteg fölé hajlás,

hangtompított szeretkezések

a gyerekek miatt,

az átkozott magányosság,

mely csak nagy zsivaj közepette

tör rá az emberre.

A kert szégyenfoltjai, kipufogódobbal,

kimustrált mosogatóval, lepattogzott

festésű szárítóval, kátránypapírral,

miegymással, hogy majd elvitetjük,

de aztán sose. Meg a komposzt

dombjának savanyú rohadása,

lottyadt hagymát fröcsögve

cincáló rigó.

Esőben a kerti út tégláin gumiszalaggá

nyújtózó giliszták, szétmázolódva,

ahol rájuk lépett valaki.

Másfelől szédítő gangok,

átnedvesedő sziluettű,

többemeletes kémények,

rejtelmes strangok, dugulások,

húgy- és klórszagú lépcsőházak,

befőttesüvegben úszó csikkek,

lichthófok galamb-búgta doboza,

mindenhol befalazott, malterral elkent

sikolyok, hörgések, kacagások.

Örülünk, hogy Pesten vagy nem Pesten

élünk, az árak az egekben,

a válság épp hullámvölgyet ás,

beledermedünk ebbe a pillanatba,

az esőbe és a háborúba,

mely tombol nem messze innen.

Egyelőre nem fogja senki

téglával, ököllel

bezúzni az ingatlaniroda

méregdrága lakásokkal

kidekorált kirakatát.

Pedig az is milyen törékeny.

Pedig az is milyen törékeny.

‍