Rózsadomb

A buszból láttam egy kerékpárost,

ahogy lehajtott fejjel teker.

Gondoltam rá, hogy én is biciklivel jövök,

de úgyse bírnám fölfelé.

Már elég sok mindent nem bírok.

Azt se, ha közel hajolnak az emberek,

vagy képtelenek abbahagyni a hiábavaló fecsegést,

megunom a szólógitározásba forduló

konyhafilozófiai vitákat, és az okoskodást

arról, hogy régen jobb volt és a jövőben még jobb lesz.

Nem bírom, ha túl sok részből áll egy sorozat,

vagy soká lesz kész az ebéd, és

percekig kell ülni az asztal mellett,

mire a többiek is marokra fogják

a mosószerpettyes kanalat.

A ház dohos szagát se bírtam, egy

másik házéra emlékeztetett,

még odahaza, a megyeszékhelyen.

Roskatag, öreg épület,

magas mennyezet, az ajtók nagyok,

a parketta akkor is nyikorog, ha nem jár rajta senki.

Ugyanaz a kiszellőzhetetlen

szag csapott meg, ami annak idején,

amikor hazaértem a gimnáziumból, és

megkezdődött az esőbe nyúló ócska délután.

Fák takarták el a kilátást, a

nappali itt is sötétbe borult.

A vakolatba lövésnyomokat

szaggatott a történelem, nem

volt, aki betömje a lyukakat.

Kávét ittunk, körülöttünk

fúrtak-faragtak a mesterek,

szokás szerint késtek, és nagyobb

felfordulást okoztak a vártnál,

hát inkább eljöttem előbb.

Egy felújításnak nincs vége sosem.

Lefelé gyalog mentem,

a csöndes mellékutca után

megbámulhattam a főút mentén

sorakozó újabb villákat,

és eszembe jutott a ház az irodával szemben,

ahová a szeretőmmel szöktünk ki annak idején

– kívül, a falon ott is

golyó ütötte nyomok jelezték, hogy

erre járt a Vörös Hadsereg.

Visszamentünk az irodába, és úgy

csináltunk, mintha nem történt volna semmi.

Most is azt akartam, hogy többé

ne legyen dolgom semmivel.

‍