Sivatagi technósokból nem lesz Matuzsálem

Sivatagi portól mocskos kezeikkel pakolnak egymásra favázas hangszórókat az Európai Unió állampolgárai. Felépül a sound system, Oliver Laxe elektronikus zenei dübörgése vezet be Tánc a sivatagban (Sirât) című filmjébe. Luis (Sergi López) a nagyjából tizenkét éves fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) a lányát keresi, akiről hónapok óta semmi hírt nem kaptak. A fesztiválozóknak szórólapokat osztogatnak, és minden jel arra mutat, hogy egy „mégsivatagabbi” rave partyn kell tovább keresniük, Mauritániához közel. Amikor kivilágosodik, katonák oszlatják szét a fesztivált: amint később kiderül, nagy háború tört ki, azt a parancsot kapták, hogy az uniós állampolgárokat kísérjék vissza a határhoz. A film ennek ellenére nem a háborúról szól, hanem az eltűnésről.

Annyira erős és lehengerlő a film hang- és képvilága, hogy nehéz bármit gondolni aközben, hogy nézzük. Folyton a fenségességgel találkozunk, legyen az sivatagi sziklafal, hatalmas sound system vagy egyetlen hangszóró mélyedései. Miközben néztem, akarva-akaratlanul Percy Bysshe Shelley Ozymandias című verse jutott eszembe. A 16 milliméteres filmre készült felvételek gyönyörűek, Kangding Ray zenéje testileg is bevon a filmbe, hiszen ha jó hangtechnikájú moziban nézi az ember a Sirâtot, a basszus miatt tényleg rave-en érzi magát. Először a kolozsvári TIFF-en láttam a filmet, a Főtéren vetítették, a 2025-ös kiadásból a kedvencem volt: még úgy is, hogy negyven percig azt hittük, csak egy sivatagi road movie-t nézünk, semmi tragédia, semmi vér.

Egy raver csapat két kisbusszal kiugrik a katonák által vezényelt menetből, Luisék pedig utánuk mennek, remélve, hogy nyomukban eljuthatnak a mégsivatagibb rave-re. A főszerepbe kerülő szökevénycsapat tagjait alakító elsőfilmes színészek, Stefania Gadda (Steff), Joshua Liam Herderson (Josh), Richard ’Bigui’ Bellamy (Bigui), Tonin Janvier (Tonin) és Jade Oukid (Jade) alakításai mindenképp kiemelendőek, ha arra keressük a választ, hogy a haptikus élményt okozó dübörgő zenén túl mi az, ami átvezet az akár önkényesnek is betudható narratív és hangulatbeli törések során. A rendező jó barátja, Nadia Acim „castingolta” őket a raver közösségből, hitelesen lakják be a két terepre tuningolt kisbuszt. A film nagy fordulatai előtt azt hihetnénk, hogy egy kis közösség sikertörténete bomlik ki a vásznon, egy szerpentines hegyi úton történt szerencsétlenség azonban elég nagy árnyékot borít a raverek és Luis barátkozásának történetére. Azt hihetnénk, a tét az, hogy Luis a film végére megértse lányát, de a megértés minden szinten ellehetetlenül. Még a pusztában sem tudnak nyugodtan bolyongani, bármennyire menekülnek a társadalom és annak háborúja elől.

A film egyik legszebb jelenete az, amikor az első nagy tragédia után mind egy csuporékban alszanak. Luis felébred, tétova mozdulattal körbenéz, aztán visszafekszik a többiek közé. Ezután tör be a sivatagi vándorok életébe a társadalom valósága: véletlenül egy aknamezőre keverednek. Felállítják hangfalaikat, elkezdenek táncolni, de ketten véletlenül taposóaknára lépnek. Próbálnak a kormányos nélkül útnak indított kisbuszaik nyomán eljutni a legközelebbi sziklás dombig, de csak kb. hatvan-nyolcvan méterre sikerül így megközelíteniük. Behunyt szemmel, gondolatok nélkül sikerül csak megtenniük ezt az utat. A film a híres mauritániai tehervonattal zárul: a sínek a végtelen sivatagba vezetnek. Az út léte biztos, a célé kevésbé. Mindenesetre a zárójelenet furán optimista: valakik túlélik, és talán megadatik nekik az esély arra, hogy kezdjenek valamit a veszteséggel.

Ha a hollywoodi sivatagok felől közelítjük meg ezt a Marokkó Maxet (Jakab-Benke Nándor a Sirâtról írt kritikájának ezt a címet adta),¹ nagy reményekkel próbálhatunk Lisan al-Gaibot keresni a homoksíkok közti sziklaképződmények rejtekeiben. De itt a járás tánccá tördelése sem véd meg a Shai-Huludtól, vagyis a Dűne óriás homokférgétől, a taposóakna mellett nem lehet elsasszézni, a lépések nemcsak bárhogyan nem eshetnek, de még csak bárhova sem. A tánc a test lehetősége a tér belakására, egy aknamezőn azonban a lépések nemcsak a zenének rendelődnek alá, hanem a látszólag végtelen táncparkett láthatatlan taposóaknáinak is.

Találunk-e olyan kapaszkodókat, amik segíthetnek többet látni a filmben jóbi megpróbáltatások értelmezhetetlen sorozatánál? Laxe, a rendező azt nyilatkozta egy interjúban negyedik filmjének címével kapcsolatban, hogy „A sirât szó szerint azt jelenti, hogy az út. Az élet egy szerteágazó út; mindkét oldalán vannak letérők. Az élet megráz; nem kopogtat az ajtón. Megjelenik, beléd kapaszkodik, és azt kérdezi, ki vagy?”² A film halálesetei nem a szenvedést, a lassú kimúlást vagy a búcsút idézik meg, hanem az eltűnést: a lenni és a nem lenni nincsen dialektikus viszonyban, az apokaliptikus tér, ami az apró, rádiós közvetítésekből és a történések kontextusából kiszűrődő információk mentén képződik meg, nem hagy teret a nagy, katartikus szintéziseknek. A legtöbb, amit az életben maradottak tehetnek, a történésekbe való beleveszés a teljes eltűnés helyett.

Könnyen tűnhet úgy, hogy a film, médiumának bűvésztrükkjeivel, csak elhiteti velünk, hogy ad nekünk valamit. Talán a The Guardianban olvastam a legnegatívabb kritikát, s bizony a Sirâtnak egy ilyen fogadtatásban dús megjelenési év után bőven van ahonnan tájékozódni: Peter Bradshaw „meg nem érdemelt érzelmek értelmetlen délibábjának” nevezi a filmet.³ Mindenesetre nagyszerű élmény nézni a filmet, az ember belerezdül, beleérzi magát, a fordulatok megrendítőek, a képek gyönyörűek, mindent megkapunk a sivatagtól, amit sivatagtól kívánna az ember: rave-et, naplementét, homokvihart. Ugyanakkor, hacsak nem lelkesülünk fel túlzottan egy újabb jóbi történeten, s próbálunk valami teljesen újat és világmegváltót elgondolni az emberi szenvedésről, üresen maradhatunk Oliver Laxe legújabb filmje után. Azon vettem észre magam, hogy másodjára a tartalom szinte egyáltalán nem érdekelt. A hangos technót akartam hallani, és látni a sivatagot.

Tánc a sivatagban (Sirât), színes francia–spanyol film, 115 perc, 2025. Rendező: Oliver Laxe. Forgatókönyvíró: Santiago Fillol, Oliver Laxe. Operatőr: Mauro Herce. Vágó: Cristóbal Fernández. Zene: Kangding Ray. Szereplők: Sergi López, Bruno Núñez Arjona, Stefania Gadda, Joshua Liam Herderson, Richard ’Bigui’ Bellamy, Tonin Janvier, Jade Oukid.

Jegyzetek

¹                  Jakab-Benke Nándor: Marokkó Max – Oliver Laxe: Sirât – Tánc a sivatagban. 2025. június 21. https://filmtett.ro/cikk/marokko-max-sirat-kritika

²                  Jordan Cronk interjúja Oliver Laxe-szal a Film Commenten olvasható: https://www.filmcomment.com/blog/interview-oliver-laxe-on-sirat/ (saját fordítás)

³                  Peter Bradshaw, Sirāt review – rave in the desert leads to exasperating quest in the sands of Morocco: https://www.theguardian.com/film/2025/nov/26/sirat-review-desert-morocco-oliver-laxe-cannes-prize-­winner (saját fordítás)

‍