Szálanként erdélyi irodalomtörténésekről

Aki szálanként próbálja megismerni valamely jelenség vagy folyamat mibenlétét, akár egyetlen szál kiragadásával is komoly összefonódások, s így összefüggések felfedezéséhez juthat el. Ennél a képes beszédnél maradva példázhatunk a szál szó jelentésével is, hiszen a választékos nyelvhasználat értelmében valamely nagyobb egység, történés összetevőjét jelöli…

Nemegyszer hivatkoztam a közel hatvan évvel ezelőtt kiadott Vitorla-ének című (1967) erdélyi nemzedéki antológiára, s idéztem az akkori fiatal költőket bemutató kötet címadó versének szerzőjét, Király Lászlót, amint egyik itt közölt versében felmenőit emlegetve mondja, hogy mit jelent számára családja hagyatéka: „Millió alak kísér, / a gyermekkor el nem hagy soha, / szorított állkapcsú őseimnek / meg nem állás az útja-sora. // Követnek némán. Vállon vernek / vagy ökölbe rántják néha tenyerem, / kitartón-konokul lépnek elém, / s mindig a legjobbkor jönnek: / villanásnyi helyet sem hagynak / bennem a közönynek!” (Gyermekkori útlevél)

Aztán a költő versei mellett a Kék farkasok című regényében (1972) vázolta fel erdélyi gyermekkora társadalmi-politikai miliőjét, tehát felfejtette egy nagyobb egység szálait is. A regény főhőse, az egyetemről kizárt fiatal költő visszatér gyermekkora falujába, s egy éjszaka alatt a nagyvárosban töltött megpróbáltatásairól, s persze egy diákszerelem és egy titkos kapcsolat édes-keserű stádiumairól és dilemmáiról is beszél egy erdei csősznek – aki korábban ugyancsak megjárta az egyetemmel! –, sőt felidézi szüleinek az 1950-es évek elején történt politikai üldöztetését, az erőszakos kollektivizálás egy-egy epizódját és az ő gyermekkorban szerzett lelki sérüléseit is. A főhős így a vele történtekről kíván számot adni, s ahogy a regényben elhangzik, az előtte álló nyár lenne a nagy lehetőség, hogy rendbe szervezze szétzüllött dolgait (vö. 14.). Belátja, az egykor súlyos sérelmeket szerzett falusiak ma már tőle, az egyetemet végző értelmiségitől várnának nyugtató szavakat, holott ő tért vissza nyugtató szóért gyermekkora helyszínére. A lelki béke, a belső egyensúly megtalálása egyet jelent számára az előtte járó, sokat tapasztalt öregek példáival (vö. 37.).

Nem lehet véletlen, hogy Király regényének kritikusai között Ágoston Vilmost találni az elsők közt, aki ugyan csak egy rövid ismertetőt közölt a kolozsvári Utunk 1973. február 16-i számában, viszont mindvégig azt hangsúlyozta, hogy a pályakezdő fiatal alkotók közül Király regénye emelkedik ki leginkább. Ágoston Vilmos ekkor huszonhatodik évében járt, és mint egyetemista a Király-regény főhősénél is kegyetlenebb megtorlásban volt része 1969 és 1971 között, ami az ő esetében egyrészt büntetőjogi nyomozással járt, másrészt pedig az ország minden egyeteméről való kizárással.

A kritika megírásakor alig egy éve múlt el tehát, hogy magas szinten történt közbeavatkozás nyomán, az idős írótársnak, Méliusz Józsefnek köszönhetően leállították az Ágoston ellen folyó jogi és adminisztratív akciókat, befejezhette egyetemi tanulmányait, és tanári pályára léphetett Hargita megyében. A párt- és állami szervek viszont a továbbiakban is „kitüntették” figyelmükkel a fiatal alkotó értelmiségit, mind Csíkszeredában, mind később Marosvásárhelyen, míg végül is 1986-ban családjával ki nem telepedett Magyarországra, nem bírván tovább elviselni a méltatlan helyzetet.

A nehézkesen haladó ügyintézés ideje alatt Ágoston Vilmos, értelmiségi képzettsége ellenére is, csupán egy kisipari szövetkezetnél talált munkát, ahol patkány- és bogárirtó lehetett (!), elképesztő életanyagot gyűjtve különben a Godir és Galanter című regénye (1998) megírásához.

Ágoston első regényét – mondhatnám, a félelemről – még tanári pályája idején írta. A Lassú vírust (1981) a kihallgatásokat parafrazáló regénynek nevezte a szerző, amely Csíkszeredában született, ahol ugyancsak követték a szervek. Volt tehát „ihletforrása” az írónak, amikor a különleges „betegségben” szenvedő regényhősét, Rangi Tangorát – aki ugyanúgy, mint korábban a szerző, építőmunkás és klasszika-filológus – kellett ábrázolnia, amint – példának okáért – a szanitécek egy esős, sötét éjszakán vallatják, s mert az „épületes” vitában „kezelőinek” ellent mert mondani, a „lépcsőkön lökdösték le, folyosókon keresztül, kituszkolták a zuhogó esőbe. – Ahogy hajnalodik, itt vagy! Mert még van egy kérdésem (…)! Megértetted? – vetették utána” (115.).

Aztán Magyarországon írta meg a modern regény eszköztárát alkalmazó Húzd a himnuszt, ne káromkodj! címűt (1989), amely a kitelepedésre készülők személyes próbatételeit, sőt ennek az időszaknak az országos, romániai közállapotait, illetve azt a hangulatot jelenítette meg, amely a kisebbség körében a kitelepedést választókat mintegy megbélyegezte és fojtogatta. Érzik rajtuk, úgy tartották, a menekülés riadt szaga. A regény központjában álló család annak ellenére is a kitelepedést választja, hogy le kell mondjon, egyebek mellett, ingósága jó részéről is. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy ama menekülést mindvégig a kérdés bonyolultságát szem előtt tartva közelíti meg az író. Az egyik házastárs például a szülőföldön való kitartást a diktatúra alatt is vállalókról azt gondolja, hogy végső soron „ők is menekülnek, a maradásba menekülnek. Kitartásuk mögé rejtik beletörődésüket, és éppen úgy lemondanak, mint te a tárgyaidról” (35.).

Ágoston Vilmos életregényét, a Kegyelemkenyért szemlézve írtam nemrég, hogy az író egykori döntését utólag is helyénvalónak tartotta. Mintegy unokáihoz fordulva mondja – akiknek 2024-ben kiadott utolsó művét ajánlotta –, hogy „ha már diktatúra van, de még ott a menekülés lehetősége, akkor válasszátok a menekülés útját. Semmilyen diktatúrában nem szabad részt venni, elviselni, tűrni, és várni arra, hogy majd csak jobbra fordul minden. (…) A diktatúra államában nem érdemes élni. El kell onnan menekülni. (…) Ne éljetek úgy, hogy valaki szemetekre veti: kegyelemből ad nektek ételt, és nem szeretetből.”

Ugyanitt ad hangot egy életen át vallott elveinek és meggyőződésének is. „Csak azt hagyhatom rátok, hogy bízzatok továbbra is egy olyan társadalomban, amely nem eszményi ugyan, de mindig a legkisebb rossz a földön – írja. – Ez nem feltétlenül Texas. Még ha kedves Szülőföldetek, akkor se ragaszkodjatok ahhoz a helyhez, amely letért a humánum, demokrácia és a józan ész törvényhozási útjáról, és trumpista többségű lett. Legyetek humánusak és liberálisok. Mert a liberalizmus nem elég. Amerikai tapasztalatom talán legfontosabb tanulsága: a szabadság követelése nem elég! Önmagában a korlátlan szabadság eszméje káros is lehet, ha nem társul hozzá humanizmus, szociális érzékenység, szolidaritás és megfelelő törvényi szabályozás.”

Azt mondanám, ki-ki maga kell hogy meghozza az író által felvetett lehet- vagy nem érdemes-döntést. A liberalizmus, illetve a korlátlan szabadság kérdésében pedig magam is osztom Ágoston Vilmos nézetét: humanizmus, szociális érzékenység, szolidaritás és megfelelő törvényi szabályozás kell társuljon a szabadságot vezérlő eszméjének tekintő bármely társadalmi berendezkedéshez.

***

Nem vitatnám, hogy a való élet az, ami beszivárog az irodalomba, hogy az élet írja az irodalmat, illetve hogy irodalomban, a művekben élet van, mint ahogy Cs. Gyimesi Éva mondta: „a könyvek is kiteljesítői életünknek”. És az sem kétséges számomra, hogy ez is, az is valóság. Szilágyi Domokos így adott hangot ennek a gondolatnak: „Szereti a világ, ha újraköltik: / hisz objektív valósággá válik az / újraköltés is” (Bartók Amerikában).

S ha a diktatúrát illető lehet- vagy nem érdemes-kérdésfelvetéshez vezető szálakat vizsgálgatjuk, akkor bizony a romániai magyar irodalom vonatkozásában is nagy gomolyával találjuk szembe magunkat. Az 1970-es évek elejétől számított „kivándorolt” íróink sora igen jelentékeny, időrend szerint Páskándi Gézától egészen Kenéz Ferencig terjed.

Hogy csak egyetlen szálat ragadjak ki ama gomolyából, amely az élet és irodalom összefüggésének kettős vonatkozását példázza, Kenéz Ferenc Szabadnak lenni mit jelent? című poémájára (2009–2010) mutatnék rá: a diktatúrában megélt valós élet íratta ezt a lírai művet – alcíme szerint Kolozsvár-oratóriumot. A szöveg az emberhez méltatlan életet tematizálja. (Kötetben: Vendéglétra. Három vers. Csíkszereda, Bookart, 2012, valamint Szabadnak lenni mit jelent? Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2021.)

A versben egy kritikus történelmi időszak, a romániai „aranykorszak” tárul fel a maga számtalan groteszk jelenetével („mennél több arany forgott / annál kevesebb lett a picula”), melyek a több szólam egybehangzása nyomán mintegy életszerűvé válnak, s egyben művészi élményt nyújtanak. Az egyes „tételek”, részek nyomán követhető, miként teszi próbára egy-egy végletes léthelyzet az emberek közötti viszonyokat: a többségi román és kisebbségi magyar, valamint az anyaországi és kisebbségben élő magyarok közötti kapcsolódásokat, illetve azt, miként szűnnek meg az alternatívák, s a bizalmatlanságnak, félelemnek és képmutatásnak milyen kóros – kafkai – szövődményei keletkeznek a társadalomban, amelyre rátelepszik a zsarnokság. Ahol pedig zsarnokság van – Illyés remekművére hivatkozva –, mindenki szem a láncban. Hasonlóképpen fogja fel Kenéz is az ilyen helyzetet, kijelentvén: „A szerepeket úgy osztották fel / hogy mindenki számára legyen benne / valami kétértelműség. // S maga a közönség se lehessen / bizonyos abban hogy csupán nézője / vagy részvevője is a cselekedeteknek.”

A vers A távozók könyvéből című része egyenesen Ágoston Vilmosnak a Húzd a himnuszt, ne káromkodj! regényével cseng össze. Egy másik szál pedig a Kegyelemkenyér regénycímhez vezet, a többség–kisebbség történelmi szembenállását jeleníti meg a poéma egyik figurájának szólamaként: „mégiscsak a mi kenyerünket eszed, / hát nem igaz, ott belül nem tudom, mit érzel, / de itt élsz velünk, a mi kenyerünket eszed, / egy kicsi belátás azért csak nem ártana.” A kitaszítottság érzésének ugyanez a képletes megfogalmazása tör elő különben a Húzd a himnuszt… egyik szereplőjének a szájából is: „A mi kenyerünket eszik, de semmi nem használ nekik, hátba akarnak támadni (…), és még ezeknek is adunk kenyeret (…)” (92.).

Ha pedig a szálakat időben visszafelé távolabbi pontokig, erdélyi irodalmunk két világháború közötti időszakáig, illetve a kérdéskört a kisebbségi létkörülmények határáig követjük, akkor a Kiáltó Szóban (1921) megfogalmazott előremutató cselekvésprogramig, valamint a Nem lehet-vita (1937) kisebbségelméletéig, illetve morális nézetek és állásfoglalások szemrevételéig juthatunk. Ami az első világháború utáni erdélyi „pusztában” megfogalmazódva például úgy hangzott, hogy „kétmillió magyarra mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásából ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása” (Kós Károly, 1920), az egy másik sűrűsödési pontban, a másfél évtizedes kisebbségi létben szerzett tapasztalatokra alapozva a következőképpen artikulálódik: „semmiféle kisebbségi közösségben a nemzeti élet igazi teljessége nem élhető” (Makkai Sándor, 1937).

Íme egynéhány élet- és létkérdés, amelyek az erdélyi magyarság irodalmát alakítják több mint egy évszázada, illetve amelyeket számtalan műben költöttek újjá íróink és költőink. Így pedig ezek a teremtett világok immár a mi valóságunk részeivé is váltak…

‍