.svg)
A ház először üresen állt.
Majdnem befedte az idő zöldes patinája, a nap hiába nyomta reggel az ablaknak az arcát, hiába simult délkor a meleg teste a falakhoz, a szél hiába kopogtatott esténként, nem jött rá válasz. Alig maradt nyoma annak, hogy valaha lakott ott valaki. Aztán egy nap Lili felszaladt a lépcsőn, hangosan szuszogva, a levelek illatával a hajában, ügyet sem vetve az itt-ott porrá morzsolódott lépcsőfokokra, megragadta a kilincset, a huzat felkavarta az elmúlt évek dohos levegőjét, valami kiszabadult az ajtón keresztül, és elsuhant Lili mellett.
Megállt a küszöbön, és visszanézett. Vannak olyan lépcsők, amik nem visznek semerre. Ez a lépcső nem olyan volt. Egy lépcsőfok vitt a kaputól a kis udvarra, kettő az udvarról a lakásba, és tizenhat a bejárattól a Lili lakásáig. Mindenik foka más volt, a közepei kerekdedek, a szélei élesek. Lili leült az egyik lépcsőfokra, a lakása ajtajától lefelé számítva a harmadikra. A lépcsőfok szélei egyenetlen mintára koptak. Kigombolta a kabátját, lerázta az esőcseppeket az esernyőjéről. A kabátja magába szívott néhány cseppet, ami az ernyőről hullott le. Ezek a percek feloldódtak és aztán különváltak az időben, mintha valaki akarattal hol a nap középpontjának, hol jelentéktelen eseményeknek minősítette volna őket.
Belépett a szobába, szétkente a tükörre lerakódott port, és meglátta benne magát. Az arcát keretező tincsek mögül tűntek fel először a sétatér vöröses lombkoronái. Tudta, hogy olyanná formálhatja a valóságot, amilyenre akarja, és ahogy a reggel keresztülhasította az éjszakát, és most ott volt felette, ő csak állt és nézett a haja köntöse mögül. Valójában teljesen hatalmába kerítette, amit látott, az ég, ahogy szétterült mögötte, mint valami rejtélyes csipkés kendő, aminek a széleit mintha valaki vastag, fekete folyadékba mártotta volna.
Az ablakhoz lépett. Nézte a sokszínű gyomszőnyeget az ablak alatt, a fák törzsein az indák úgy tekeredtek felfelé, mintha el akarták volna érni az eget. Lili nem emlékezett arra, mikor ült az ég alatt ennyire megbabonázva, és mikor tűnt ennyire könnyűnek minden, mint ezen a reggelen. De én emlékszem, akkor még alig vettem észre, hogy él, olyan kicsi volt, hogy az ágy, amiben aludt, teljesen elrejtette előlem. Akkor még végtelennek tűnt az a folyadék, amiben lebegett, és a világnak nem volt se teteje, se alja, hullámok sem voltak, és a kívánságai kemény üvegbuborékok belsejében úszkáltak a víz felszínén.
Most, ahogy végighúzta az ujjait az ablak hideg üvegén, amire kicsapódott a reggel párás levegője, hullámzó, körkörös vonalak rajzolódtak ki, és az aljuk függőlegesen csorgott le, képzeletben pedig virágok kacskaringósan kúszó szárai keltek életre az ujjai nyomán, teljes egészében betakarva az ablakot. Közelebb hajolt, a pára apró gyöngyeit nézte, de amikor hozzájuk ért, egymásba folytak, elvesztették a gyöngyszerűségüket, szétlapultak, és merőlegesen azok is lefolytak az ablakon.
A kitisztult vonalon, amit az ujjai hagytak maguk után, ismét felmerengtek a sétatér fái. Az indák érzik a fát, ahogy rácsavarodnak, gondolta, és a fa is érzi az indák szorítását, ahogy a törzsére tekerednek. Az kizárt, hogy a lét építőkockái nem tudnak egymásról, ezt Lili is tudta, akkor is, ha nem mondta neki soha senki, és nem is olvasott róla sehol. Sőt, nemcsak érzik egymás jelenlétét, hanem ugyanabba az anyagba vannak beágyazódva, amelyik, mint egy háló, mindent összetart, és minden kis rezgés végigfut a szövevény fonalain át a háló teljes egészén. Minden elem úgy igyekszik elfoglalni a helyét a hálón, gondolta, hogy összhangban legyen a többi elemmel, a morzsák is, amik itt-ott pormacskákra kapaszkodnak a padlón, a zizzenő levelek is, ahogy ráhangolódnak a kora reggeli forgalom morajára.
Már teljesen kivilágosodott, amikor körülnézett a szobában, letörölte a megszáradt legyeket az ablakpárkányról, összeseperte a lehullott vakolatot és a színes, kifakult porcelándarabokat, és figyelte a porfelhőt, ami körbefonta, és ami semmiképp sem akart kimenni se az ajtón, se az ablakon.
Telt az idő.
Aztán lassan a többi lakást is elfoglalták, jelentéktelen életű és formájú emberek. Homorultak a falak, recsegett a padló. Amikor leszállt az első éj, amikor a szoba már nem volt üres, a szél ismét bekopogott az ablakon, mint addig minden éjjel. Lili ijedtében elejtette a cukros üveget, ami tompán gördült egészen a sarokig, és a cukorkristályokat szétszórta a padlón. Másnap ropogott a cukor a cipője alatt, beleragadt a sok kis résbe, ami a szoba padlóját borította, harmadnapra rágyűltek a hangyák. A ház élt, a pókok, amik befészkelték magukat az ajtók mögé, ugyanolyan nagy kényelemmel szőtték a hálójukat, mint addig, a por ugyanazzal a csendes elhatározással gyűlt be a polcok sarkaiba.
Ebben a szobában, ahol éjjel a fények rávetültek a falakra, biztonságot adott az állandóság látszata, a kóborló hangok rendszertelensége, a nyári záporok előreláthatósága. Lili az ablakok felé, kifelé fordította az arcát, ahol a világ zölden, kéken és feketén tombolt.
Az árnyék nem itt képződött, hanem magára öltötte valaki, bizonytalanul, vonakodva. A foszladozó szeglete a gyomokra, a repedésekbe akadt bele, néhány foszlánya fennakadt az alsó ágakon. Még napvilág volt, még zümmögtek a méhek, még volt esélye annak is, hogy másként alakul a nap. A délutáni álmosság lassan kezdett az est zsivajába keveredni. Amikor az árnyék megjelent a ház előtt, a kőkerítés mögött, a szálai rátekeredtek a kapura, a falakra, az ablakokra, megrepesztették a ház talapzatát, beleágyazódtak.
A változás először csak a hajszálvékony repedésekben látszott, amik lassan széthasadtak és sárgászöld mohát növesztettek. A legalsó kő, ami a kőkerítés és az utca között lapult, átnyirkosodott, penészedni kezdett. A fekete penészszeplők lassan egyenetlen foltokba folytak, a szegletük megkristályosodott. Az, aki arra járt, nem vette észre őket, a léptek zűrzavarát elsimították az esti levegő könnyed áramlatai, nem volt káosz sehol, vagy jobban mondva ugyanaz a káosz uralkodott minden felett, mint máskor is.
A cukorkristályok, amik a padló repedéseibe bújtak, kezdtek elolvadni.
