Táncot lejt a csaló Everyman

A november néha olyan, mintha egy egész hónapra nyújtanák ki a halottak napját. Üldögél az ember bent, a meleg otthonában, konzerválódik. Karácsonyig még várni kell, az év végéig várni kell, egyáltalán, hogy történjen valami. Addig is – mivel az unalom minden bűnnek a melegágya – az ember kezdhet valamit magával, avagy maga ellen. Bátran ihat a tavalyi borból, mert két hete volt szüret, pár hónap múlva kész az új adag. De írhat verset is: például arról, hogy a napok sodrásában ő biztos gát szeretne lenni.

Nem mondok semmi újat azzal, ha a művészek mindenkori önpusztító hajlamáról beszélek. Az alkotó alkot, világokat épít, miközben családját, barátait, ismerőseit és közönségét, tehát szűk és tág környezetét a személyes pusztulás szemtanújává avatja. Régi sztereotípia ez, és mint ilyen: nem véletlenül. Nemcsak az identitás építése, hanem annak leépítése is identitást konstruál, tehát a gyakorlat válaszokkal kecsegtet a legmélyebb egzisztenciális válságokra.

Viszont Kunderánál olvashatjuk, az író valódi vágya, hogy üvegházban üldögéljen anyaszült meztelenül, írógép előtt, és az egész világ őt bámulja. Petőfi aktuálpolitikai, földi lángoszlop karakterétől Ady mitologikus ködbe vesző zsenikultuszáig megfigyelhető valami közös: az alkotó ember exhibicionizmusa a figyelemért könyörög, szemtanúkra van szüksége a tökéletes bűncselekményhez, ami nem más, mint önmaga „bedarálása”. Ennek végterméke pedig a kész, tökéletes, kerek mű. Régi sztereotípia ez, és mint ilyen: nem véletlenül.

Felesleges lenne folytatni az általánosító pszichologizálást, hiszen „mi mind egyéniségek vagyunk”, nincs két ugyanolyan élet, két ugyanolyan alkotó és alkotás. Kénytelen vagyok megállni a legelső bökkenőnél, ami felmerül a mindenkori, sztereotip művészt illető laikus lélektani vázlatomban: első látásra a teremtés és a megsemmisülés vágya ellentmond egymásnak, pontosabban a van és a nincs. Hiszen miért pusztítaná magát az, aki léte céljául a teremtést (és az abban való tükröződést, fénytörést) jelölte ki, és hogyan alkothatna az, aki a megsemmisülésben keresi a valódi céljára vonatkozó válaszokat? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről jutott eszembe a minden elemében lüktető, élő, mégis a végzetet hirdető haláltánc, inkább mint „viselkedési forma”, mintsem műfaj, médium vagy egyéb művészetelméleti fogalom. Hiszen elképzelhetetlen, hogy szembenézzünk önmagunk halálával és a teljes megsemmisüléssel, mi több, önmagunk teremtése is felfoghatatlan, ahogyan a semmiből lesz valami, és fordítva, örökös, ördögi körben. Felfoghatatlan, ezért képzeletünk ír, rajzol, komponál – képzeleg. Hogy a halál vajon mi.

***

Jelen esetben a haláltánc mint gesztusértékű „performansz” érdekel, viszont így is megkerülhetetlen a történeti kitekintő, az alapfogalmak „cölöpölése”. Ugyanis a haláltánc története jóval a 15. század előtt kezdődik, jóval azelőtt, hogy a pestis maga alá gyűrte Európát, hogy a természetes halálfélelmet végítélettől való rettegéssé duzzasztotta az egyház, hogy megjelentek a cogitatio mortis gyakorlatai, a memento mori jelmondata, a vado mori műfaja és az Ars moriendi (meghalás művészete, technikája) könyvek.

A haláltánc műfaji besorolása korántsem egyértelmű. Ősi táncokat és ritmusokat, fokozott drámaiságot, koncentrált költészetet implikál a danza macabra művészete. Az ős- és ókorban találhatók a legelső elemek és motívumok, amelyek folyamatos alakulásai és megfelelő találkozásai mentén többé-kevésbé meghatározhatóvá vált az a műfaji forma, amit a 14. század második felétől kezdve haláltáncnak nevezünk.

A keleti mágikus gondolkodásnak egyik elképzelése az volt, hogy egy bizonyos tánc eljárásával a halál időpontja megjósolható. A megfelelő zenei hangok a világmindenséget tükrözik, az elemi, természeti és szellemi világnak a jelentéshordozói, így a tökéletes zenei és táncbeli rítus elvégzése egyet jelent a másvilágba való betekintéssel. Európában ezt a hagyományt a gnosztikusok már a 2–3. században próbálták meghonosítani, majd a 13. századtól kezdve a gnoszticizmusra emlékeztető szinkretista gondolkodás és néphit tette népszerűvé.

Azt az univerzális igazságot, amely szerint minden ember halandó, „Everyman-tételnek” nevezik. Everyman (Jedermann) egyetlen személyben testesíti meg a „Mindenki”-t, a mindenkori ember sorsát, amely nem más, mint az elmúlás. Természetesen ez a tétel is több változatot megélt, a középkori haláltáncban alkalmazott változata pedig valószínűleg arab és keleti gyökerekben keresendő, elsősorban az Everyman-legendákban. Már az egyiptomiak, görögök, rómaiak is ismerték a „gysant-typ-kerék” („Élet-kerék”) ábrázolásformáját, melynek kategóriái: gyermek, férfi, aggastyán, még épségben lévő holttest, félig oszlásnak indult halott és csontváz. A gysant-typ-kerék inspirálhatta Everyman szerencsekerekét is, amelyen a mindenkori ember a kerék bal felén kapaszkodni próbál, hogy a fölső csúcs (király pozíciója) után, a kerék jobb oldalán a mélybe hulljon. A jobbágy természetesen a kerék legalsó fogatába kapaszkodik. Legnagyobb mértékben az Everyman-legendák, a gysant-typ-kerék (és N’Oman király történetének) összejátszásából született az összlegenda, amely a középkori haláltánc legfőbb forrásává vált. Egyaránt hatott zenében (Mattasin oder Toden Tanz), képzőművészetben (De triomf van de Dood), irodalomban (Danza general de la Muerte).

***

Már a középkorban kezdett átesztétizálódni a halál hatalma, ugyanakkor megmaradt performatív/politikai jellege, kiáltványszerűen képes volt felhívni a nép figyelmét a halál mindenhatóságára. A haláltáncok természetüktől (és a korabeli moráltól) fogva nem a puszta félelmet és rettegést szították, inkább a beletörődést, az elmúlás elkerülhetetlenségét jelezték, rámutatva a társadalmi egyenlőtlenségekre és a végső egyenlőségre.

De miféle egyenlet állandója a mindenkori, sztereotip művész az Everyman-tételben? Mi lehetne az ő pozíciója, amit betölt a társadalomban, a világmindenségben? Hogyan néz ki a művész haláltánca önimádat és önutálat, alkotás és pusztítás között?

Mindenekelőtt rendkívül fontos leszögezni, hogy halál (önkéntes haláltáncba lépés/öngyilkosság) alatt most kizárólag az egó halálát értem, és a mindenkori, sztereotip, romantikus művészalkat egyik markáns jellemvonását vázolom. Jelen írás csak egy szórakoztató viselkedési mintára hívja fel a figyelmet, leegyszerűsítve az ok-okozatiságokat, messziről kerülve a tényleges, testi öngyilkosság kérdéseit.

A mindenkori, sztereotip – és mint ilyen: nem véletlenül – művész állandóan búcsúzkodik. Napról napra belép a táncba, pohár után nyúl, bánt másokat, önmagát. Megannyi káros szenvedélye közül a nihil a legkárosabb – de lehet-e szenvedély valakiben, aki a nihilt képviseli?

Éppen a haláltánc formájával érthetjük meg az alkotás és pusztítás paradoxonát. A művész ugyanis hamis táncot lejt: nem hal meg, csak romlik, csak búcsúzkodik. Azért lép be a haláltáncba, hogy kitáncolhasson belőle. Ilyen értelemben számára viselkedési forma a haláltánc, egy performatív gesztus, kötéltánc a van és a nincs között. A közönség bámulja: lebukik-e a mélybe? És ha nem, vastapssal üdvözli a mutatványt. Még mindig él, még mindig alkot!

Elhiteti mindenkivel, olykor talán magával is, hogy ő most távozik, aztán másnap legújabb regényrészletét vagy friss verseit olvashatod valamelyik népszerű irodalmi lapban. Haláltánc ez: csak éppen halál nélkül. Fel-felvillantja, milyen az ösztöni lét, milyen lehet „eleminek” lenni (nemcsak életmódja, művei által), játszik ilyenkor, és szerencsére (!) hiányzik a gyakorlatból az a mágia, ami elkötelezné a tényleges, testi halál iránt. A művészek kivétel nélkül rítusokat kedvelő emberek – a rítus tagadása is egyfajta rítus –, de ilyen módon a közönséges, szekuláris, mágiától megvont rítusokat részesítik előnyben.

A művész, a csaló Everyman, nem kapaszodik a gysant-typ egyik fogatába sem. Exhibicionizmusa a közönségért könyörög, szemtanúkra van szüksége a tökéletes bűncselekményhez, ami nem más, mint önmaga likvidálása. Az igazság viszont az, hogy a haláltánc módszerével sose lenne képes megsemmisíteni magát, pontosabban az egóját, ami éppen az alkotásból, a teremtésből táplálkozik.

Az üvegházban meztelenül üldögélő író kétségbeesett arccal feláll írógépétől, szédült köröket lejt az asztal körül, kezét a szívére szorítja, párszor összerogy. Aztán újra helyet foglal, pötyögni kezd, folytatja munkáját. „Örülünk, Vincent?” Örülünk: szép tánc volt ez is!

‍