„Te torkod miként igen jó bor”1

Elképesztő termékenységű zeneszerző és karnagy volt Giovanni Pierluigi Sante. Száznál több misét, bő háromszáz motettát, 68 offertóriumot, 72 himnuszt, 140 madrigált, 35 magnificatot és számos más művet jegyzett. Egyházi-liturgikuszenei munkáit szülővárosának, a laziói (Közép-Itália) Palestrinának a latin változata után Joannes Petraloysius Praenestinusként írta alá, mi viszont inkább olaszos változatában ismerjük: Giovanni Pierluigi da Palestrina. A pápai állam és egész Itália 16. századi világnézeti szokásrendjét tiszteletben tartva viszont más nevet használt laikus szerzeményeinek – elsősorban madrigáljainak – szignálására: a Gianettót.

Bár a nevezett városka plébániai irattárának egykori teljes elhamvadása folytán sokáig bizonytalankodtak, a zenetörténészek ma úgy tartják, hogy szerzőnk 1525 végén – vagyis épp fél évezrede – született. Életművének magasztossága csakúgy, mint zeneszerzői hatása a maga korában is, de évszázadokat áthidalva ma is kétségbevonhatatlan.² Palestrina bimbózó gyermekkorától a szent zene közelében élt, jószerével lételeme volt, akár a levegő vagy a táplálék. Aki képes és hajlandó elvonatkoztatni az egyetlen vezérszólamelvtől, aki nem csupán dallamot és nem kizárólag ritmust keres a muzsikában, akinek van elég fantáziája rá, hogy a zenét dicsőítésre hivatott nyelvként vagy – a középkori ikonművészethez hasonlóan – spirituális útként, áldozatként, önátadásként értse, az Palestrina művészetéhez is kulcsra tesz szert. Kortársainak felületesebbjeitől, a sikerorientált muzsikásoktól elhatárolódva Palestrina maga is rádöbbent ennek a bensőséges, szeretetre méltó fegyelemnek az értékére. „Egykor magam is ezek közé a zeneköltők közé tartoztam, s ezt szégyellem és bánom ma már, […] más belátásra tértem” – írta a XIII. Gergely pápához címzett ajánlásban, az 1584-ben Rómában kiadott Motettorum Quinque Vocibus Liber Quartus Ex Canticis Canticorum előszavában. E negyedik motettakönyve valójában komponistai működésének egyik csúcsa, az Énekek éneke, amely – a többi motettagyűjteménnyel szemben – vélhetőleg eleve összefüggő ciklusként született.

Ki sem vitatja, hogy Palestrina a klasszikus polifónia fejedelme. Valójában ő az első, név szerint ismert egyházzenész, akinek révén nagyszerű és termőképes ekkleziasztikus zene honosodott meg Itália közepén. Bármily furcsának tűnik, az Ibériai-félsziget vagy Franciaország, de még a németalföldi államok is jóval előrébb jártak e tekintetben Itáliánál. A 16. század derekán azonban, amikor is a trentói zsinat atyái (megszakításokkal jó másfél évtized alatt) a katolikus megújulásnak, értsd: a reformáció ellenáramának doktrinális, szervezeti-egyházfegyelmi és persze liturgikai intézendőivel foglalatoskodtak, épp a laikus – nős, többgyermekes – Palestrina zenei víziója fejezte ki leginkább azt a boldogságos és dicsőséges fényt, amelyben az egyháznagyok a protestáns „földindulásból” felocsúdó és önrevízióra is kényszerülő katolicizmust látni-láttatni óhajtották. Ez a fény volt a barokk.

Burjánzó, mégis transzparens polifóniájával Palestrina egyszerre kínál bensőséges érzületet és az ég felé nyitó, korlátlan távlatot. Még paraliturgikus történésekhez is komponált – szigorúan egyházias érzületben –, például a fentebb már említett Énekek éneke motettasorozatot. Aki járt a mai Vatikáni Múzeumok részét képező és a pápaválasztó konklávékról nevezetes Cappella Sistinában, és ekként tudja, mennyivel több a remény, a bűnbánat, a magasztalás és a hála dimenziója puszta métereknél, az jól teszi, ha ehhez a megéléshez társítja a szerelem és vallásos állapot megismételhetetlen ószövetségi konstellációjának, a Canticum canticorumnak a Palestrina által zenévé alkotott konkretizációját. Igen, az Énekek énekének huszonkilnec motettája itt hangzott fel először, és nyilván kezdettől fogva halló fülekre és lelkekre talált, hiszen az alapkiadás utáni tíz évben még háromszor jelent meg Velencében (egyes források szerint az 1588-as mintegy 3000 példányban!), a következő század közepéig pedig a kiadások száma elérte a tízet.

A Salamon király nevéhez asszociált versgyűjtemény első hét fejezetét alapul véve Palestrina egyféle dramatikus és szilárd egységű szerkezetet épített. A bibliai szöveganyagot nem lineárisan kezelte: részleteket emelt ki belőle, és tonális arculatában egyenesen öt antik hangsortípust használt (dór, mixolid, hipoaolián, fríg és ión). Bőség és mértéktartás, lelkesedés és elegancia egyaránt jellemzi ezeket az ötszólamú karénekeket, amelyekben – már a szöveg jellege folytán is – az elvont rajongástól egyenesen a szenzualitásig tart az érzületek palettája.

Jegyzetek

¹                  Guttur tuum sicut vinum optimum (Én 7,9–10); az 1508 előtt kelt Döbrentei-kódex írójának fordítása.

²                  Egyetlen példaként: 1560 körül írta Improperiáit – vagyis Jézus szenvedés-heti „szemrehányásait” –, amivel elnyerte IV. Piusz pápa tetszését is. A művet ettől kezdve a mai napig minden nagypénteken előadja a pápai kórus.

‍