Teátristák vándorlása(i)

Mi a színház? Mi a színészet? 180 évvel ezelőtt egy nagyváradi születésű szerző vígjátékában eléggé pontosan desztillálta számunkra. Szigligeti Ede Liliomfija talán az egyik legismertebb magyar vígjáték, amelyet megannyi színpadon bemutattak már, és számos filmadaptáció is készült belőle. (Janovics Jenő készítette a legelső filmváltozatot 1915-ben.)

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Keresztes Attila rendezésében mutatta be tavaly decemberben Liliomfi úr és társulatának történetét. A Liliomfi története ugyanis a címben szereplő színészről és annak társulatáról szól, akik egy egész előadást kerekítenek elénk, csak hogy megleckéztessenek egy telegdi fogadóst, Kányait (Galló Ernő).

Az előadás koncepciójában Szellemfi (Adorjáni Nagy Zoltán) karaktere narrátori szerepet kap, aki a felvonásokat önálló etűdökkel indítja, reflektálva a színészi lét néha filozofikus, néha pragmatikus, de mindazonáltal igen bohém oldalára. A kicsit bohóc és porondmester archetípusaként megjelenő Szellemfi sorra mutatja be a karaktereket, és nemcsak a drámai mű szereplőit, hanem az általuk játszott színészek nevei is elhangzanak, felmutatva, hogy itt ugyanúgy róluk is szól a történet, mint ahogy Szigligeti teátristáiról. Emellett az élő zene dramaturgiai egybefonódása a történettel és a zenészek jelenléte a színpadon (a díszlet mellett helyezkedett el a zenekar) némi kabaréjelleggel is felruházta a vígjátéki keretet.

Formanyelvét tekintve az előadás posztmodern konstrukció, a klasszikus újragondolását, aktualizálását helyezte előtérbe, viszont ügyelve arra az atmoszférára, a kor, a történet dramaturgiai és a karaktereket igen meghatározó attribútumaira, amik az eredeti műben is megjelennek és egyedivé teszik a darabot. A figurák és a felfokozott csípős humor, az olykor obszcén megnyilvánulások emlékeztethetnek minket a commedia dell’arte állandó karaktereire, típusaira, megvalósítására és hangulatára. Elég csak a naiv szerelmespárra gondolnunk Liliomfi (Varga Balázs) és Mariska (Kádár Noémi) képében, Gyuri (Rózsa László) karakterére mint Pedrolino, vagy Pierott, a síró, melankolikus, bohócszerű szolga, Szellemfi mint Brighella, vagy Dottore és Szilvai Tódor (Korpos András) párhuzamára. Nyilván nem ennyire fekete és fehér a karakterábrázolás, vagy nem ennyire direkt, viszont hasonlóságok felvethetők a színháztörténet tükrében.

A díszlet (Lokodi Aletta) annyira játékos és dinamikus, mint maga a cselekmény: egy forgószínpadra épített, különböző helyszíneket ábrázoló teret kapunk, amelyben a színészek több szinten is megjelennek, és minden megjelenített helyszín teljesen kijátszott lesz. Ez a forgószínpad konkrét helyszíneket jelöl (Kamilla kisasszony bérlakása és Kányai fogadója), ezen kívül a színészek sokszor használják az előszínpadot, ki- és belépve a díszletből. A színpad jobb oldalán elhelyezett világító sminkasztal, szék és a jelmezekkel teli hatalmas koffer pedig olykor a kulisszák mögötti misztikus átalakulás és megbeszélések titkos helyszíne lesz, ahol Liliomfi és Szellemfi tárgyalnak, vagy újra sminkel a Liliomfit játszó színész.

A cselekmény egyetlen helyszínen játszódik, viszont olyat is látunk, ami már-már rajzfilmes hatást ér el: a szereplők az összes helyszínen végigkergetik egymást, miközben a színpad forog. A díszlet, akárcsak a jelmezek (Jeremias Bianca Imelda), fehér és fekete, színfoltokként a kiegészítők jelennek meg (színes parókák, szemüveg, kendők, régi tricikli stb.), valamint a piros is többször felbukkan. A jelmezek stilizáltak, követik a kor divatjának (társadalmi, földrajzi vonatkozásban) vonalait. Ez a monokróm színvilág és a bohócorr, cilinder, halmozott csipkegallérok, vagy épp a pantomimes csíkos felső, többféle paróka azért elemeli a realista szintről a képi világot is, saját univerzumot teremtve a történetnek. Mintha egyszerre vegyítené és csupaszítaná a jelmezvilág a színház által jól ismert eszközöket, azaz ruhadarabokat. Az arcfestés, vagy hívhatnánk maszknak is, szintén e képi világba olvad bele, ami a karakterek mimikáját erősíti, egyben illusztrálja, mert nem a színész igazi vonásait emeli ki, hanem a burleszk-smink jegyeivel adja meg a karakterek arcát.

Ez a Liliomfi-szöveg, mint már említettem, kapott egy adag vérfrissítést, számtalan geg és poén is beépült, amelyek a színpadi szituációk miliőjében mind-mind megélnek és brillíroznak. A történet előrehaladtával és a cselekmény egyre bonyodalmasabb fordulataival az előadás humora is egyre inkább kiéleződik, már-már abszurd helyzeteket megelevenítve (pl: Kányai hátába többször is beleállítanak egy fejszét).

Az előadás legfontosabb eleme viszont mégiscsak a színészi játék lesz, ami nélkül ez az izgalmas, humoros és tekervényes történet aligha szólalna meg. Hiszen itt a színész is színészt játszik, aki meg egy másik szerepet… Bármely színházi formába, kulcsba is szeretné belehelyezni magát egy előadás vagy a színész, a siker titka, hogy véresen komolyan vegye azt. Ahogyan játszik, amit képvisel, amit a játék terepe felkínál neki stb. Ebben a vígjátékban pedig minden színész a pontosan meghatározott partitúrát követte, így olyan karakterek születtek, amelyek hibáikkal, erényeikkel válnak egyszerre szerethetővé és igencsak emlékezetessé.

A három és fél órás előadás építkezése követi az alapmű három felvonásából álló szerkezetét, és tempójában igazodik is ezekhez. Az első felvonás lépésről lépésre vázolja fel az alapszituációt, helyszíneket, szereplőket és a kataklizma-pontot, ami a további cselekményt eredményezi. A második felvonásban egyre jobban kuszálódnak össze a szálak. A harmadik felvonásban bekövetkezik a tetőpont, majd minden a helyére zökken, legördül a függöny. Az előadás esetében a felvonások tempója egymástól eltérő: az első felvonás, érthető módon, sokkal lassabb, hiszen dramaturgiailag fel kell építeni a történetet. A második felvonás izzó pörgése és humora letarolja a nézői befogadóképességet, teljesen leköt és magával ragad, a harmadik felvonás pedig mintha egy picit szintén megint visszalassulna. A végkifejlet ugyanolyan frappáns, csattanóval zárul, mégis leheletnyit vontatottnak érződik az az út, amíg elérünk addig (a harmadik felvonás elejétől a végéig). Számomra a szünetek kezelése (ami lehet inkább technikai kérdés/megoldás) felszabdalta magát az élményt is.

A marosvásárhelyi társulat Liliomfija valóban egy „klasszikus látlelet a színészetről”. Több árnyalata is megjelenik ennek a létnek, amelyek a külvilág élces megítélésén át a színészi lélek, életforma és a folyamatos emberi és művészi keresés útját mutatják meg kellő öniróniával és bátorsággal. Megszámolni sem lehet, hányszor köpnek a szereplők, amikor egy „teátrista” vagy „színház” elhangzik a színpadon, ezzel is állítva valamit a mindenkori és a mai megítélésről egyaránt. Az előadás úgy kívánja felmutatni ezt a minden emberben szunnyadó vágyat és kíváncsiságot a játék vagy a játékosság iránt, hogy világossá váljon közben, bárhogyan is éljen az ember, bármilyen hivatása vagy foglalkozása is legyen (itt jelen esetben a színházról állítja ezt az előadás), a kulcs nem más, mint a szenvedély, a hit és az elsöprő kiállás/kitartás amellett és azok mellett, amit és akiket igazán szeret az ember, mert érzi, megtalálta a helyét.

‍

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Szigligeti Ede: Liliomfi. Rendező: Keresztes Attila. Szereplők: Adorjáni Nagy Zoltán, Varga Balázs, Fülöp Bea, Kádár Noémi, Korpos András, Galló Ernő, Simon Boglárka-Katalin, Rózsa László, Henn János, Meszesi Oszkár. Zenészek: Apostolache-Kiss Zénó, Kostyák Márton, Czegő Szilárd, Makkai István, Málnási Zoltán. Díszlettervező: Lokodi Aletta. Jelmeztervező: Jeremias Bianca Imelda. Zeneszerző: Kovács Adrián. Koreográfus: Kányádi György. Ügyelő: Májai Lóránt. Súgó: Simon Noémi.

‍