Tél (versek)

Tél

         Reflexió Borsik Miklós XII. című versére

         (Átoknaptár c. kötet, Jelenkor kiadó, 2020)

Megomlik a hó és kúszik,

kisportolt emberek állják útját,

álmodják, hogy fekszenek, sátorrá válnak,

míg tűz nem gyullad bennük.

Nincs itt rés, semmi sincs köztük;

a föld nehezen tűri a színtelen igazságot.

Sokéves levelek kérdezik,

miért ne állhatnánk a hó mögé?

Lapulhatna-e az olyan, mint mi, a jellegtelen

fényfúvások metsző pengéin?

Foszlányok, pelyhek, mint a halott szavak,

örökké pörögnek,

az emberek világító utakra itt is vágynak,

de ilyet itt sem lelnek,

mocorognak, álmukban elengedik,

mit megérintettek.

Oly távol, mint most, sosem voltunk.

Bomlik a kötelék, a szomszéd fogja a nőt,

az a bundát, és lelép, kimászik a sötétségre,

zsákjába, mint havat, belapátolja magát.

Átszállna a szél, de a fiúk

feszítik az égboltot. Lisztfehér a fal,

két kezük közt szorosabbra húzzák a semmit.

Mögöttük a hó megdermed, mint

az elfelejtett szó. A földön köröket karcol a fagy,

nem hagy helyet a fehérlő hazugságnak.

Az idő megakad, mint egy kiüresedett

óra, a fiúk fagyott tekintete nevet a szél előtt.

Egyikük sziklán áll, tekintetével

leönti az eget, míg a hó csontig zúz,

elfed mindent, minden emléket,

embert és annak házát.

Jöjj el, szikláknak angyala,

cserepes ajkaddal csókold heggyé

a fehérre fagyott éjszakát!

Fragile

‍

Amikor a függöny legördül,

az idő pillanatként értelmezett része alatt

megszámlálhatatlanul sok esemény történik meg.

És ugyanennyi lélek indul el,

hazáját keresve a fény felé.

A színpad azonos,

az indítékok nem.

A lator jól teszi, ha alázatot tanul abból

a megfoghatatlan térből,

mely a galamb szeméből szivárog.

Ugyanilyen megszámlálhatatlanok a valódi színek,

a zöld, a sárga, barna és a rozsda

a végtelen levelein,

melyeket a szélvihar bősz felindultságában

szaggat le egy októberi fáról.

A kegyelmet gyakorolni kell, a méltóság:

veleszületett.

‍