Tűnődések Gajdos Zsuzsa fotó-költeményei fölött

Mióta kézhez kaptam a művész fotográfiáit, tehát a tudomásomra jutottak, folyamatosan két dolgon tűnődöm. Vajon hogyan készültek ezek a fotók, azaz anyag és fotós viszonyára kérdeztem rá megállás nélkül magamban, és hogy miért találtak rögtön helyet, helyiértéket a világomban. Valószínűleg bizalmatlan vagyok magammal, az emberekkel, bizalmatlan vagyok a művészekkel, szobrokkal, fotókkal és festményekkel, minden megalkotott másfajta, azaz nem verbálisan létrehozott világgal szemben. Tévedhetek, és megtéveszthetnek. Hogy biztos(abb) legyek a dolgomban, kértem az alkotótól színes felvételeket, és a teszt tökéletesen eredménytelen volt, gyakorlatilag semmi se változott; a bizonytalansági tényező sem lefelé, sem felfelé nem mozdult el. Ha színesben és fekete-fehérben valami ugyanaz, akkor nem a megalkotás módja felé kell elmozdítanom a fantáziámat vagy művészet(elmélet)i rutinomat, azaz nem kiinduló anyag és létrehozó művész viszonyára kell koncentráljak, hanem a műalkotás létrehozott világára, a létrehozottság hatásmechanizmusára. És hogy tűnődjem el azon, miért érzem hirtelen-közel magamhoz a képeket. Miért érzem-hallom ki belőlük a zenéket? Egyszerre megvilágosodtam, ha. És amennyiben tudtam. Költészettel találkoztam, döbbentem rá! Nem vizuális, hanem esszenciális költészettel. Nyilván innen a zenei érzet a képeket szemlélve, hiszen a zenével a költészet áll a legközelebbi kapcsolatban. Értem ezen azt, hogy a zenét is lehet értelmezni, de befogadni csakis a lelken áteresztve lehetséges. A költészet – a konkrét vagy közéleti formáit leszámítva – szintén a lélekáteresztés lehetőségén keresztül befogadható. Aztán magyarázható is, de ilyenkor a költő – hajdani kollégánkat idézve – az arcunkba nevet, és azt mondja, még csak nem is cinikusan, gondolta a fene. És mert hol erotikus, hol grafikai elrendezettségű tájformákat véltem felfedezni Gajdos Zsuzsanna fotóteremtményein, azt kell gondoljam, létező tájakat vagy anyagfelületeket fotózott a művész, de túl egyszerűnek tűnt fel nekem. Meg túl lehetetlennek, mert ilyen tájak és felületek önmagukban-önmaguktól nem léteznek – legfeljebb a lélekben. Rákérdeztem nála, belenyúlt-e valamilyen módszerrel a képekbe, hiszen ma már bárki bármibe bármikor és bárhogy bele tud nyúlni. Azt felelte, nem. És akkor már végképp úgy éreztem, nem tévedek. Ezek a lélek-tájformák nyilván naturális formájukban is létez(het)nek, azaz valóságos felületeket fényképezett az alkotó, hogy költészetté nemesítse kiválasztással, valóság-kivágattal, anyagközelítéssel-távolítással. Innentől már mindegy is volt, (textil)anyag-elrendeződéseket örökített-e meg, vagy véletlen homok-kialakultságokat valamiféle parton. Nem kell rájöjjek az ilyesmikre, mert értelmét veszíti az élményem. Ahogy a költészet is szavakból áll, de valójában nem azokból, így ezek a fotográfiák is valóságosan megörökített létezőségekből álltak össze, de valójában ezek sem azokból. A művészet számomra itt kezdődik – és itt is fejeződik be. A megmagyarázhatatlannál. Ezeket a képeket nem magyarázni kell, hanem érezni. És nem elemezni, hanem szeretni. Létezésük a természetességükben ragadható meg, úgy vannak, mintha mindig lettek volna már; szépségük a megmagyarázhatatlanságukban. Természetesen megmagyarázhatóak, de mire lenne jó ez a butaság? Fontosabb a tudat, az érzet, hogy érvényesen vannak itt. És innentől már, a maguk finomságában, lesznek is…

‍