.svg)
Molnár Dénes: Önfej, 1989
Dohogott fájdalom
Mottó:
Anyám sóhaja:
„Fiam, nem értem én már ezt a világot…”
Szülővárosomban már nem ismer senki,
barátaim – ha voltak – már holtak,
vagy kimentek rendre – a temetőbe.
Miért keresném őket? Együtt leszünk
újra, ha majd engem is visznek.
Szülővárosomban magamat már
alig találom, kortársaimról nem neveznek
új utcát, nem avatnak emléktáblát,
nevem idegenül cseng a hivatalban,
hiába koptatom a Főtér kövét.
Nyomom sincs a tavalyi hóban,
bennem görnyed a keresztkérdés,
kinek kellettem, ha jó voltam,
s ha voltam valaki a sorban?
Nyugtalanul ég az ég, s reng a föld,
vándorol velem minden ember,
halk lépteim port sem vernek,
szavam s nevem nem ér e korban.
Magány
Bocsánatot kell kérnem Valakitől,
hogy még élek.
Forgolódom ágyamban, még nem koporsó,
még nem félek.
Egyed vagyok, gazdám sincsen, életem
minden kincsem.
Érdemeim kicsinyek, avagy nagyok,
magam vagyok
a jó Bagaméri, ki fagylalt helyet
útját méri.
