Versek

‍

Hawaii ítélet

Hol élők élnek, lábuk alatt magma

horkantva álmodik fojtott tüzével,

amíg naiv ág rózsát hajt fügével,

vulkán száját is betömné a magja

feledtetni, mit rejt mélyén Hawaii,

de kertje égre fordult ágyásokban

már milliólövetű lángján lobban,

ahogy gyümölcsök pírjától tavaly,

hiába futnak a futók útjából,

hová hömpölygő hadsereget rámol,

mint gátlástalan lelkiismeret,

országot nyel, pirítós kenyeret,

könnyet hörpint a füstölgő pörökre

sötét ítéletet hagyva örökbe.

Landolni jó

Ha orvos kérdi, mit vársz még e korban,

remény szárnyára hitvány gyógyír, persze,

zsugoriéra, kinek fogyó perce

elkallódik, mint hangok az echóban,

vagy űrszemétbe dobált alkatrészek,

papírrepülőd száz vényből lett, bátor,

légörvényekbe tévedt navigátor

fentről böngészni összefolyt egészet.

Míg térkép rajzán apró folt marasztal,

landolni jó, ne sodródj távolabb,

ahol a lépték csökken pár arasszal,

levegő oldja fel házszámodat,

s buborékjel alatt rügynyi tavasszal

se maradna vágyadról másolat.

Nyelved homokdűnéjén

Szívritmusod zavarva, mintha nyelved

homokdűnéjén akadozna szó is,

ahogy pár milliomod másodpercet

kihagy, mint írják, majd a földgolyóbis,

az egymást tördelő lemezek mentén

a mélyből feltör földalatti dal,

echós versváros, boltozatos szentély

leroskad füstölgő tornyaival.

Hová mehetnél omladozó tájról

kevésbé kerge szélességi fokra,

hol bennrekedt szótól vonagló szájról

szét nem szóródna szenes szótagokra

az épületek leheletnyi váza

szívet és szellemet porig alázva?

Míg sarki fény

Gyors szánon szállni, mint Rasmussen hajdan,

dermedt kunyhókban keresni szót

még jégszikrán lobbantó eszkimót,

túlélőt északi zord zivatarban,

időzni órát a madáchi színben,

míg sarki fény megszűri zöld teáját,

talán a terhes Évát körbeállják

reménység porontyok hópehely ingben,

a távozást egy kicsit még halasztva

csontokba szívni némi meleget,

várjon a mogorvább másik Alaszka

s a jégszáját kitátó Arktisz is,

míg megfagy a szóban a lehelet,

ha nyúzna is naponta artritisz.

Amerre Úr ül

A temetők betonvilága ellen

befejezetlen sóhajtó szüzsével

virág, fű, lázadó gyökerű zsémbel

mint fórumokat követelő szellem

lengetni szívek égig érő fáját,

amerre Úr ül markában büdzsével

szorozva sorsot bőven vagy szűkével,

miként a röpke pillangók ajánlják.

S mi lesz felemás élettartalommal,

ki gyűjti, rendezi sajtó alá hát,

mi millióknak terheli bordáját,

sírok kövei nyomtatják-e lélek

dallamát vagy forgószélben széled

szanaszét fonnyadt temetői lommal?

Prokrusztész ágya

Még elbűvölő teltkarcsú alak, ó,

a lenge kékségben keringőző Gaia,

de tengerek nélkül sem hullámzó haja,

se melle, fara vájt kővé apadó

csapdává válna (mint Prokrusztész ágya,

melyben az áldozat végül a rabló,

kit nem riasztott horror, véres tabló,

megrövidíti saját kapzsisága),

s lomb nélkül is mint megkopasztott jérce

serceghet majdan csillagrajos tepsin,

hátán, a mellén pirospozsgás érce

kicsattan tán, s a Tejútról a tejszín

istenek száján elcsurranhat ott,

kik szárnyat nyelnek, püspökfalatot.

Mikor ég mögöttünk

Egy törpecsillag körül forgó,

Föld-méretű, akár kisebb bolygó

lehet millió fényévek teltével

meghosszabbító életfeltétel,

hová poggyásszal és személyivel

utazunk űrhajó-személyivel,

mikor ég mögöttünk kevély planéta

hat kontinensének kenyérkaréja,

s amottan várhat a nappali esték

mennyboltján elkent narancssárga festék

lilába játszó impressziója,

hol halk hangulatú színeit szórja

az utcára, kertekre Claude Monet,

és dalra fakad majd egy klón szonett.

Ahol a nihil

Holt vidék dérütötte húrján

pendül a csend, kóró, vad burján

ködfátyolt mellén keresztülszúrván

mereng a borzongó berek borúján,

parányi reményért remegve

könny gyűl a hályogos szemekbe,

hogy pár foton fényszálat vezetne

az elsötétített terembe,

lám, megtörnek-e tükrök, székek,

lábán az összegyűrt örvények,

vagy derékig, homlokig érnek,

s hullámok árama tudaton túl

spirálba forduló utakon dúl,

ahol a nihil szörfözik vadul.

‍