Versek

Herman Levente munkája

érj bármihez

a nyár ténfergés éjjel a nyitott lakásban

konyhából szobába, szobából fürdőbe s vissza –

álmatlanság, kitárt pórusok és zsírosan alvó vizespohár a kagylóban –

nem sürgős semmi, ez a nyár

csontfehér hold, velő, emlékezet,

és csupa-csupa idő –

the cotton is high

elhallani, elszimatolni az erdőkig is ilyenkor akár

s ami vad, ami civilizált átjár egymáshoz titokban

s elvegyül

a nyár mindaz, ami könnyű: lábadnál hever minden fölösleg

nemcsak a sör

az aszfalt, a kocsi is felfő ilyenkor és lakhatatlanná válik a beton

de az erdő susog, kitárja magát, boldog önkívületben táncol forróságnak, fénynek

levelenként tudva a novembereket

szeretem, ahogy önmagához visszatalál, ami él

s ami gönc volt rajtunk, ilyenkor megtagadva szenved –

hogy mennyi kellene, hogy mennyi kell csak

ilyenkor világossá válik

a test magára marad; látja Isten, hogy állok a napon…

érj bármihez, látod: nehéz, sűrű húsú dinnyével kínál

mert gazdag

fenntart, leveszi terheidet

s bicskával vési a cukros héjakra el nem fogyasztható, végtelen sóhaját:

VIVA LA VIDA, VIVA LA VIDA

Honfoglaló

Itt fogok maradni, itt, ezen a határmezsgyén.

Szabad?!

Csak néha napsütötte. Csak néha sáv. Túlfűtött tűfoknyi hely

egyszer, máskor link, tágas határ. Eltűnök benne.

Ide-oda mozog, jár. Bejárhatatlan.

Akár a bátorság, akár a félelmek – húzzák szét, szorítják.

Itt ülnék, lennék, le-, elmaradnék. S nem kegyosztóként.

Csak elmondhassam (bár betörik érte a szám): ez szar,

ez meg jó, igen, ez tetszik. Nekem.

S ne érezze azonnal a degeszre dagasztott bankszámlám.

Úgysincsszabaccság. Pont.

Hát még dagasztott lóvék, bevállalható számlák!

Kocogni az Úristen poros szamarán. Csak.

Leszállni róla.

Leszállni Róla…

Pár ilyen hely, ha még kerül.

Ahol is mintha magamat SZABADKÁN hallanám.

Ezért verekedtem ki.

A többit (csendek stb.): a Kasszánál…

S ezennel: lefoglalnám.

feltételes mód

                       Imolának

ki kellene

menni

most

(s

mindörökkön)

és

nézni

az eget

–

belebambulni

félhülye mosollyal

ebbe a nagy kék

koponyafedőbe

hol, így, délután

felhők

cirkálnak

tépett fátylakban

vonszolódva

vagy

gomolyognak

feltornyosulnak

mint

valami égi

vattacukorsziklák, háborgó várak –

máskor

fagyott mozdulatlanságban állnak

a

fényben –

elérhetetlen, unalmas, mennyei klasszikusok

a Mogyorósi tető

(ősszel csiperkét

szedni, hajlongani)

de ilyenkor

áprilisban

a kegyetlenben

erre jó

az égbe

bambulni, az égtől

vakulni

hunyorogni –

ki tudja miért?!

az idő már

mintha javult volna

cseppet

sál, sapka jöhet –

zártál ajtót?

még

vagyunk

és

van

ég

kabát

volt az

a kabátja neki

az a szabadság-szagú

talán abból áradt –

az a megkopott, agyonhasznált

amit úgy szeretett –

hogy semmije sincs

s nem is tartozik

ezért

senkihez –

vagy a könnyedség

ahogyan viselte

őszökben, telekben, havas tavaszokban

az tudatosította bennük

hogy

ezzel nincs mit kezdeni –

olyan anyagból volt

hogy nem érhetett hozzá bárki

szétmállott, szétfolyt

ha nem vigyáztál

de volt akit

öltöztetett s

melegített

akár a sála

de már akkor nagyon ráfáztál:

mert begombolt

összetartott

és

vitt

tartott

kitartott

szép

szabadsága

‍