.svg)
Makkai Bence: Nem vagyok semmi
Nyelvtörés
Nem tudok megszólalni többé:
törnek a szavak.
Egyik felük igaz, másik hamis.
Kiválogatom az igazakat,
de hulló vakolatként morzsolódik
le róluk az értelem.
Szótagolom, cserélgetem.
Puzzle-ként illesztem egymás mögé,
hogy őszinte mondatok szülessenek,
csupa igaz, kérdőre nem vonható
bizonyosság, de ami végül összeáll,
azt a nyelvet már nem ismerem,
abból nem öltözködhetek.
Ma sem tudom,
kinél marad
a szavak hamis fele
és kinél az igaz.
Csendélet zenére
Ma Griegből igyekszem
összerakni tekintetedbe
vesztett arcomat.
Mindazt, ami a hallgatásban
kelletlen nálad maradt:
két semmi közt a hidat,
két tél között az átkelőt,
éjtől éjig az utat,
testtől testig a zökkenőt,
álomtól álomig a lépést,
az egyetlen dobbantást,
két kétely közt a kérdést,
hogy miért te vagy,
miért nem más,
álcától álcáig az egyenes
szándékot, szót, bizalmat,
két bevallatlan vágy közt
a csendes forradalmat,
hízelgő mosolyokban
az őszinte tartalmat.
Tegnap Janáčekben,
előtte Dvořákban
próbáltam felfedezni,
hátha rátalálok,
s lesz erőm felnevelni
zenét síró
csecsemő önmagam.
Kifordított idő
Szemhéjam alatt az arcod
esténként megelevenedik,
akár fülemben zengő,
monoton hangod.
Árnyékom egyre nő,
kilóim egyre fogynak.
Nem tudok végére járni
az üde szorgalomnak.
Mivégre a friss nyári reggelek?
Nem leszek harmat nélküled.
Kezemben tartom a telefont,
hogy felhívjalak, de csak
magamban ismételgetem,
hogy hiányzol,
akár a jobb kezem.
A csevegés ideje lejárt –
nyugtázom érdesen.
A csendre kárhozottak
mind ingoványos lelkűek.
