.svg)
Részlet egy hosszabb tanulmányból
Bajor Andor lírája kevéssé képezi életművének kanonikus szegmensét. Színes, változatos prózavilágában a 20. századi intellektuális humor legjobb hatáseszközeivel és narratív formáival él, epikus szatíráiban, humoreszkjeiben ezeket mozgósítja, de kevesebb figyelem fordult a rövidre szabott életút értékelésekor a líra irányába, mely hangsúlyosan bölcseleti és moralizáló kérdésfelvetésekre épít. Pedig Bajor lírikusként indult a ’40-es, majd az ’50-es években, remek formaérzékkel fordított is (amit Topîrceanu-, Jebeleanu- vagy Eminescu-fordításai is igazolnak), az irodalmi életbe eleve verses szatírákkal és paródiákkal robbant be, de későbbi rövidprózai munkáit is lírai hang jellemzi, színpadi műveiben pedig kiemelt szerepet kapott a személyes monológ, s ezáltal a vallomásos jelleg. Mindemellett fiatal költőket kísért, segített a pályájukon (Palocsay Zsigmond, Balla Zsófia), élete végén pedig ismét megszaporodott lírai termése: a rendszerváltás előtt-után a rá jellemző, húsba vágó irónián túl komoly hangvételű versekkel jelentkezett.
Többen megfogalmazták, hogy Bajor nem szatíraíró1 és nem egyszerűen humoros alkotó, hanem etikai kérdéseket feszegető bölcselő is, így lírikusként sem egyszerű paródiaszerző vagy karikaturista: a felszín mögött mélyebb mondandó húzódik, s ez lírájában a sűrítő nyelv által erőteljesen megmutatkozik, sugalmazóvá lesz. Epika és líra annyiban szétválaszthatatlan az ő esetében is, hogy a nyelvi lelemények, a humoros vagy akár groteszk elemek ötvözése az irónia tág játéklehetőségeit indukálják, melyek mögött intellektuális-bölcselői sorok, sejtetések és ráeszmélések húzódnak, ezek pedig kreatív olvasói tudatfolyamatokat mozgósítanak. Közös számvetéseket, ha tetszik, olvasóival, kortársaival.
Nevét paródiái és szatírái tették igazán ismertté. Egyetemet épp csak elvégzett fiatalként ő volt az összeállítója az Ágyúszónál hangosabban címet viselő kötetnek, mely 1950 szeptemberében a Békeharc Bizottságok Országos Kongresszusa alkalmával jelenhetett meg. A Füstöl az acélkalapács! és az Idill a jégverésről című szövegei megjelentek a Hazánk magyar költői című, 1953-as romániai antológiában is. Mint mindenki más, ő is megírta a maga pártos verseit. Csakhogy az első alcíme is már sokat sejtető (A proletkultos költő úgy tesz, mintha énekelne), a vers a maga abszurd humorával már akkor is óvatos kilépést jelentett a sorból, legalábbis egyszerre volt kívül és belül: a korszak lírai elvárásainak szarkasztikus paródiáját adta, miközben értelemszerűen annak nyelvezetét, retorikai fordulatait használta, s úgy tett, mintha e retorika határozná meg önmagában az elsődleges jelentéssíkokat. „Hogyha megnövök, traktor lesz belőlem. (...) s acélfoggal a fűbe harapok.” Vagy: „szívem helyén turbinák zakatolnak, fejem pedig egy hatalmas ököl”, nem beszélve az „előrenyújtom az orrom zászlórúdját” sorról, mely végképp a hazugság pinocchiós szimbólumát leplezte le, miközben óhatatlanul összezárta még a korszak elvárt, proletkultos retorikájával. Az attitűdre nem lehetett panasz, mondhatnánk, csak az a fránya nyelv, abból kandikált ki akaratlanul is a másképp értés természetes lehetősége, kreatív továbbgondolásra ösztönzött. Nem volt ez egyszerű s legfőképp veszélytelen.
A sorokban rejtőző bátorságokra lelt a korabeli olvasó.2 Az egykori iskolatárs, Réz Pál szerint boldogan mutogatták egymásnak a játékos és komor utalásokat, miközben „prózában írt költészetet olvastak”.3 A remek formaérzék, a többszörösen megízlelt nyelv, a versfordítás gyakorlati terepe, majd a lírai monológokra építő színpadi művek egy vérbeli lírikust s annak moralizáló-bölcselői hozzáállását mutatják, akkor is, ha mindezt a tréfamester köntösében vitte véghez. Innen a fanyar humor s az irónia, mely felszabadító, olykor harsány nevetésbe is átcsap, de rögtön utána komorrá is tesz, s innen a szükségszerű moralizálás is. „Megszólal Bajor, harsan a nevetés, majd azután sajogni kezd a szívben valami” – írta 1977-ben A tréfamester bánata című esszéjében Sütő András.4 Nem egyszerű szatíra, s nem is egyszerű paródia tehát a Bajoré. Balázs Imre József már írt róla, hogy „néhány évig létezett az ötvenes években egyfajta elvárás a hatalom részéről is a szatirikus versek iránt”,5 vagyis volt mindennek egyfajta szelepszerepe. De Bajor a negyvenes évek végétől írt már ilyen jellegű szövegeket, s ezekben is fontosabbá maga az irónia lett, pontosabban az irónia rétegződésének lehetősége. Ha a humor karakterológiája, tipológiája, ugyanakkor poétikai eljárásai felől közelítünk, humoreszkjei, szatírái, karikatúrái, paródiái esetén legfőbb jellemzőkként talán a helyzetkomikumot, az ellentétezést, a groteszk disszonanciát (ebben a túlzást és a gúnyt), a nyelvi-stiláris szójátékokat s mindenek fölött a filozofikus, moralizáló tartalmakat kell kiemelnünk.
Ő maga azzal a nemzedékkel indult, mely őszinte hittel volt világmegváltó, hitte, hogy az egyedüli rend az emberarcú szocializmus, s igen sok keserűségbe telt, mire rájött, hogy mindez hamis, félrevezető, egyéni és közösségi sorsokat leigázó. Akár meg is hasonlott miatta – emlékezett rá Bálint Tibor –,6 több kortársához hasonlóan. Főleg olyanokat érintett e belátás mélyebben, akik alkotóként is bölcselő hajlamúak voltak, hisz Bajor végzettsége szerint is filozófus volt, bár ahogyan nem szerette, ha simán humoristának nevezik, azt sem szerette, ha egyszerű filozófusalkatnak. A nagy előd Karinthyról írta kisesszéjében: „Filozófusnak nevezték, fölületesen és indokolatlanul.”7 Mégis, a humor egy sajátos filozófiája körvonalazódott esetében, s ez etikai, bölcselői és nyelvi szinteket fogott át.
A szójátékok, szóvirágok, elsődleges és másodlagos jelentéssíkok már-már dekonstrukciós kibillentései révén hozta játékba a szemiotikai geg legkülönbözőbb formáit. Stílusa maga teremti azt a játékteret, amely a nyelv szuggesztív erején túl is sajátosan bajori olvasatokat nyit: „Olvasója akarva, akaratlan átveszi ezt a különös Bajor Andor-i varázsszemüveget, amely hol felnagyítva, hol kicsinyítve, de mindig több dimenzióban látja és láttatja az emberek, tárgyak arányait, viszonyát.”8 A perspektívaváltás nem új, sőt részben kiüresített stiláris fordulat, mely Bajor korában nem számított már feltétlen revelációnak. Akkor sem, ha a politikailag lefojtott helyzetben a szatíra valóban felszabadító tudott lenni. Ennyiben életműve legjava megmaradt volna érdekes, ám kétségkívül inkább történeti értékű s csekélyebb esztétikai hozadékkal bíró, vagyis más korokban nehezen aktualizálható jelentéstartományoknál. Bajornál azonban átsugárzik mindig valami örök fanyarság, hiteles mélabú is a sorokból.9
A lírikus alkatra még inkább igaz, hogy a mélabús tréfa mélyén filozófiai kérdésfelvetés bújik meg. Szilágyi Júlia jegyezte le a fontos megállapítást vele kapcsolatban, hogy „a szatíra egyike a legfilozofikusabb irodalmi műfajoknak, benne található meg talán az elvonatkoztatásnak legtöbb eleme.”10 Bajor tudatosan élt ezzel. „Nehéz szatírát nem írni, / No de írni is nehéz” – vallotta egyik legtöbbet idézett, korai, 1953-as versében (Golyódat a célba lődd!), melyet így folytatott: „Mert hajszálra kell ám tudni, / Hogy az ember hová üt”. A szatírában alkotói kódként egyesíthette az iróniát, a túlzást és a gúnyt, ezeket keserédes humorforrásként jelenítette meg, mely könnyebben átcsusszant a cenzori figyelem sorompóin. A humor eszközeivel lerántható volt a lepel a karrierizmus és a gerinctelenség megtestesítőiről, az udvaroncokról és lakájokról, a propaganda legkülönbözőbb szószólóiról vagy a folyton túlteljesítőkről. Az opportunisták – korfüggetlenek. Az Egy opportunistához szerepelt már a sokszerzős Pellengér kötetben is, majd átkerült az első saját, 240 oldalas Bajor-kötetbe, ahogyan abszurd helyzetkomikummal az Egy gyufaszál önbírálatot tart vagy a Bánatos dal a pazarlásról és A főtt tengeri is, mely eleve kampány-szatíra alcímmel, műfajmegjelöléssel készült.
A helyzetkomikumot e versekben a nyelvi instancia is formálja. Az egyes kifejezések, szólások s azok aktualizáló áthallásai vagy maguk a grammatikai jegyek leleményekben bővelkedő versnyelvet hoznak létre, mely alapvető bázisát jelenti a humornak, mely azonban nem végcél, csupán kiindulópont. Bajor nem egyszerűen szavakkal, sokkalta inkább gondolatokkal játszott. Foglalkoztatta a nyelvi humor, leginkább akkor, ha mögötte valami mélyebb, morális kérdés vagy olyan élethelyzet húzódott, mely kiindulópontul szolgálhatott ennek inverze felmutatásához is. Például a hatalmasságok és partvonal szélén állók (a valakik és a satöbbik) viszonya. Ebben alighanem Emőd Tamás is egyik példaképe, akit egészen bizonyosan ismert, köteteit forgathatta – ha más nem, szülővárosában, ifjúkorában.
A versekben is gyakorta megjelenő kisember, a jedermann toposzát aktualizálja. Annak sorsa rávilágít a társadalom fonákságaira, közben halkan történik utalás a kiszolgáltatottságra, a létezés eszközjellegére. Ebben – sugalmazza Bajor – megmaradt a „kontinuitás” múlt és jelen között. Mindeközben Bajor többre is rámutat. A múlt teljes eltörölhetetlenségére, például a szokások, gesztusok, jelentések megmásíthatatlanságára, melyeket erőszakkal akart a kiépülő rendszer megszakítani. A Még sok a tennivaló! ilyen abszurd helyezetekre épített. Egy felszámolandó világ és a kommunista jelen ütközéseire, ahol a fölülírni akart múlt sok évszázados értékei állandóan kiütköznek a nyelvi megértés ontológiai és ismeretelméleti szituációiban.
A szatíra leleplez, görbe tükröt tart. A verses szatírát már Arany is művelte, később Kosztolányi és Tóth Árpád is írt társadalmi visszásságokat kigúnyoló szatíra-verset. Bajorra több kritikusa szerint is jellemző ugyanakkor egy (ál)naivitás, amely elsődleges narratív eszköz, ugyanakkor – mint kortársai megjegyezték – ez belülről fakadó is volt, habitusából is eredt. Volt egy tündérien tiszta, naiv énje, amely hőseit is naivakká, gyermekien rácsodálkozókká, gyanútlanokká tette. Ezt egészítette ki aztán a komolyabb, filozófiai vagy etikai távlat, s oldotta fel a mindent átható derű, az ugrató, csúfondároskodó attitűd. A másik tipikus Bajor-jegy ezért a naiv rácsodálkozásé. Földes László ezért írhatta, hogy Bajor írásművészete nosztalgiás visszamenekülés a gyermeki képzetekhez.11 Őelőtte már Szilágyi Júlia is kiemelte, hogy „ámulatának frissessége, megható líraisága a megőrzött gyermekség üde forrásaiból táplálkozik”, ám „ez önmagában egy idő után unalmassá, modorossággá válhatna” – hacsak nem egy „nagyon érett filozófia, a nagyon mai magatartás tolmácsolását szolgálná”.12 Bajor a gyermeki élményvilágot a tapasztalás eredetibb, mélyebb, ösztönösebb terepének tekintette.
Stílusparódiái a Karinthy által kikövezett úton haladtak, bár ezek némelyikében a találó árnyalatokat és finomságokat óhatatlanul csak egy szűkebb kör tagjai élvezhetik ma már. Jót mosolyoghatunk a Hajdú Zoltán-os proletkultos-paraszti hangra átírt Bárci Benő Balladáján, a Majtényi Erik vagy Szemlér korabeli stílusát kifigurázó lírai sorokon, Horváth Imre sajátos négysorosait visszaadó Fülemben füvek nőnek cikluson. Mégis, ezek mára a kevés beavatott számára jelentenek valós felüdülést, akik be tudják azonosítani az említett szerzők szövegtermésének nyelvi-történeti összefüggéseit, melyek nélkül e humor alapvető forrása és hatásfoka óhatatlanul apadni kezd.
Mindkettőnél, a szatíránál és a stílparódiánál is értékesebbek az iróniát hordozó fanyar bölcseleti versei. Bajor ugyanis „alkatánál és képzettségénél fogva is filozófus író” maradt,13 akinek humora összetett, kesernyés, ironikus és moralizáló, nem egyszer ontológiai mélységeket mozgató. A fiktív szerepjáték ezért is a lehetséges énsokszorozás vagy -kilépés, netán az alterego esetében válik önelemzővé. A Harun al Rasid királyi beszéde ennek kimagasló példája: „Mert Harun al Rasid vagyok, / A szín, valóság és mese. / A Talpas-király, Főgyalog, / A Mindenki és Senkise.” A vers 1956. szeptember legvégén jelent meg az Utunk hasábjain, alig egy hónappal a budapesti forradalmi események előtt, alcíme szerint Mese az Ezeregy éjszakából. A meséből ismert valós kalifa szívesen vegyült el alattvalói között álruhában. A történet versbe írását Karinthy és Krúdy elbeszélései is ösztönözhették, az ismert átváltozástörténet a személyiség bonyolult, összetett kérdéskörét járja körül: az önmegismerés, a lélek birodalmának felfedezése, az a felismerés, hogy az ember nem feltétlenül az, vagy nem csak az, aminek hiszi magát, ugyanakkor az is, hogy a szereppel való teljes azonosulás olykor komoly veszélyeket is hordoz.
Bajornak „a közhiedelemmel ellentétben, nem a szatíra és a humor a fő műfaja, hanem az erkölcsi példabeszéd”.14 E sorokat Bölöni Sándor írta róla 1979 tavaszán, akkor még a nagyváradi Irodalmi Kerekasztal tanfolyamvezetői minőségében, aki az Ady Endre Irodalmi Körrel közös rendezvényen látta vendégül a szülővárosába látogató Bajort, annak első színpadi darabja ősbemutatója kapcsán. Ez a kivételes intellektusú szerző élete utolsó szakaszában formailag is megdöbbentő költeményekkel jelentkezett.
A ’80-as évek második fele az őrület terepe a román diktatúrában. A már-már szabadversként, formai szempontból írásjelek és központozás nélkül, egyetlen nagy rapszodikus mondatként olvasható 1985-ös Szülőföld nem véletlenül csak Magyarországon, a Tiszatájban jelenhetett meg, ilyen zárósorokkal: „ebből / lettünk ezzé fogunk lenni miénk a múltja és a jövendője / pörölhetetlen birtok a világban szülőföldünk öröklött / kötelesség féltett semmink elherdált mindenünk.” A Tiszatáj utóbb helyt adott más Bajor-verseknek is, a Harun al Rasid beszéde több évtized után (immáron „királyi” jelző nélkül) itt jelenhetett meg újra 1987-ben, de később olyanok is, mint a Marasztaló, mely eredetileg a Látó első évfolyamának legelső számában, tehát közvetlenül a rendszerváltás után láthatott napvilágot, amikor újfent közösséget érintő kérdésként merült fel az erdélyi magyar olvasók előtt a nyitósorba illesztett Reményik-parafrázis, a transzilván léthelyzetek „Eredj, ha tudsz”-allúzióinak inverzeként, s egyúttal egy kommunizmusban leélt élet keserű összegzéseként is. „Maradj ha tudsz köménymag- / leves jut még neked is föltéve / ha folyik a víz a csapból de ne légy / pesszimista mert nyilván folyik sőt / el sem lehet zárni mi tékozló / fiúk így mulattuk végig az / életünket tömítés híján fölemelt / helyárakkal ne kérdd kiért zokog / a vízvezeték hanem maradj / ha tudsz és egyél velem esetleg / igyál jövőt mert nem gyaníthatom / a jövőt eszik-e vagy isszák / azonban mindig fényes / volt a jövő a múltban (azaz / az elmúlt jövő illetve a / jövő menő múlt) maradj ha / tudsz a mérsékelten emberi / Közép-Kelet-Európa csökkentett / kényelmű garszon otthonában.”
A vers keserű mementó a maga látszólagos, olykor félmosolyt is éppen csak megengedő nyelvi jegyeivel, átjátszásaival. Tudósítás egy olyan helyről „hová a lelketlenség is csak / hálni járt”, s ahol „hajdani / zászlaink a fénylő szelekkel / együtt fakultak együtt rojtosodtak / amíg kísértet járta a világot / mert addig járt a kísértet / a Földön míg egyszerű / lidércnyomásnak bizonyult”. Ez a jól ismert, történelmi kísértet „prikulics” lett végül, „és mi a lepedőjén osztozunk / kockát vethetnénk rá mint hajdanán / az Üdvözítő véres köntösére”. A krisztusi passióra utaló allúzió itt már nyíltan kimozdítja, visszavonja a nyelvi referencialitás denotátum-konnotátum kettősének korábbi ironikus játéklehetőségeit, itt a tragikum – sok évtizednyi hazugság és megfélemlítés, eközben pedig a szavak jelentésének kiüresítése, propagandisztikus elcsépelése után – épp az általuk leképezni remélt léthelyzetek nyerseségével szembesít: „de hajh sehogy sem egyezik a szó / hisz a kísértet volt a megfeszítő / s keresztet vállalt az egész lakosság”.
Az 1989 decemberében született Eltérítés a maga humoros nyelvi játékosságával is tragikus történelmi-bölcseleti mondandót hordoz: a hegységek közt rutinszerűen kacskaringózó Eufráteszt hét, fejére harisnyát húzó egyenruhás „téríti el”, miközben épp arról elmélkedett, hogy „senki sem kerülheti el a sorsát”. A vers természetesen fióknak íródott, majd csak a Korunk 1990-es első lapszáma közölhette. Nem jelenhetett meg 1988 decemberében a Kígyóbőr sem, melyet eredetileg szerzője az Utunknak szánt, a rendszerváltás után azonban rögtön két folyóirat is közölte.15 A formailag is kígyózó, hátborzongatóan ritmusos sorok remek jambusokkal így azonban két kor határán bizonyultak leginkább hatásosnak. „Győzelmüket hirdetni kezdték / Hernyótalpon a rögeszmék / Szónoklatban és versben / Folyik a hazugságverseny” – olvashatjuk a múltra, a ’80-as évekre utalóan, ugyanakkor a gonosz állandó jelenlétét, ármánykodásait, épp a legyőzött(nek hitt) helyzetében is megtévesztő színeváltozásait a ’90-es évek eufóriájában is érvényesként tárja elénk. A refrénszerűen ismétlődő négy sor („Mert én már messzire járok / Túl völgyeken és hegyeken / Kilopom szemetekből az álmot / Kígyóbőrömet levetem”) ugyanakkor az átváltozástörténetek rendszerszintű, társadalmi jelenségeire is utalt. Ismeretes, hogy Bajor 1990 után alapító főszerkesztője lett egy katolikus kolozsvári folyóiratnak, a Keresztény Szónak. Ebben a minőségben igyekezett finoman leleplezni a jellemhibákat, karikírozni újfent az egyéni gyarlóságokat (a hirtelen tömegesen megtérőknek üzente: Stoptáblát a damaszkuszi útra!), egyik interjújában viszont azt is nyilatkozta, hogy a vallásos giccsek ellen is fel kívánja venni a harcot.
Az utolsó életszakasz verseiben megmutatkozó morális tartása kapcsán mondhatta róla Bálint Tibor, hogy Bajor „visszatért oda, ahonnét indult”, hiszen első kísérletei is vallásos versek voltak. A „humorista álruhájában rejtezkedő lírikus”16 többnyire morális vagy filozófiai kérdésekkel foglalkozott. Humora és moralitása egy tőről fakadt: a világra való rácsodálkozás tisztaságában, a gyermeki sebezhetőségében és a nyelvi kódok kifordítottságában verseit az etikai tartalmak és az intellektus kételyei nemesítették bölcseletté, lírája minden humoros-ironikus attitűd mellett így válhatott komoly mondanivalót kifejező, örök érvényű esztétikai kategóriává.
Jegyzetek
1 Földes László: Kiűzetés a Paradicsomból. Bajor Andor mélabús humoráról. Korunk, 1969/5.
2 Réz Pál: Bajor Andor ravatalánál. Holmi, 1991/3.
3 Uo.
4 Sütő András: A tréfamester bánata. Igaz Szó, 1977/9.
5 Balázs Imre József: Előrenyújtom orrom zászlórúdját. Bajor Andor korai szatírái. Látó, 2006/11.
6 In memoriam Bajor Andor. https://www.youtube.com/watch?v=RV2sDYS4vmA. Bálint emlékezését a későbbiekben is innen idézem.
7 Lásd Bajor előszavát Karinthy Frigyes: A cirkusz. Dacia, Kolozsvár, 1974 kötetben.
8 Szilágyi Júlia: A humor filozófiája. Korunk, 1963/5.
9 Lásd erről Láng Gusztáv: Boldog-e a humorista? Utunk, 1973/21.
10 Szilágyi, i. m.
11 Földes, i.m.
12 Szilágyi, i. m.
13 Uo.
14 Bölöni Sándor: Vendégül látjuk Bajor Andort. In Főúr, írja a többihez. Bajor Andor emlékezete. Szerk. Bajor Bella és Dávid Gyula, Polis, Kolozsvár, 2017. 20–21.
15 Az Utunkot váltó, folytató Helikon legelső lapszáma és a Művelődés 1990/6–7-es száma.
16 Csiki László: Bajor Andor. Holmi, 2001/3.
